A két világháború között a 14 000 lakosú Zalaegerszeg a hivatalnokok városa címet is kiérdemelte volna, ha lett volna ilyen kitüntetés.
A kisszámú, de annál nagyobb befolyással rendelkező vezető társadalmi csoportját a városi és vármegyei közigazgatás élén álló hivatalnokréteg alkotta.
Nemesek kontra tisztségviselők
A hivatalnokok tagjainak egy része a 19. század végén a városba beköltöző nemesi származású módos családokból állt. Ők kapcsolataikban igyekeztek elkülönülni a kevésbé előkelő polgároktól; azt tartották, „az olaj nem keveredik a vízzel”. Másik részük – gyakran más vidékről idekerült – magasan képzett, a hivatali ranglétrát végigjárt tisztviselőkből állt. Közéjük tartozott a város polgármestere, Czobor Mátyás is.
A hivatalnokok a mindennapokban
Otthonaik három-öt szobásak voltak, családjuk életét cselédek segítették. Társaséletüket elsősorban a Kaszinóban élték, de részt vállaltak a városi egyesületek tisztikarában is. Mélyen vallásos, hagyománytisztelő szellemiség jellemezte őket, ízlésükben erősen konzervatívak voltak. Szavazataikkal leginkább a királypárti kereszténypártokat támogatták.
Asszonyaik elsősorban a szociális és gyermekvédelmi munkában és a kulturális élet szervezésében találtak elfoglaltságot maguknak, közülük kerültek ki a Szociális Missziótársulat és a Hölgykongregáció tagjai.
1945 után sorsuk a menekülés, az emigráció, az itthon maradottaké a jogfosztás, deklasszálódás, kitelepítés lett.
Hetési viselet
Az 1920-30-as években Zala vármegye vezetői – országos példa nyomán – a göcseji népviselet összegyűjtéséről és bemutatásáról határoztak.
Göcsejben nem találtak céljuknak megfelelő darabokat, ezért a 19. század végi – már kiszínesedett – hetési (dél-zalai) öltözéket újították meg.
Ehhez a női viselethez bokros ujjú ing, apró ráncokba szedett színes szoknya, gyapjúhímzéssel – rózsa és tökmag motívummal – díszített klott kötény, fehér, piros és kék fonallal gazdagon hímzett vállkendő és kézbe való kendő tartozott. (tárgyleírás: Béres Katalin)
Nagytálaló Czobor Mátyás étkezőgarnitúrájából
Az étkezőgarnitúra legnagyobb darabja a nagytálaló, az un. kredenc. Alsó részében tartották a család ünnepi alkalmakkor használt díszes, általában tizenkét személyes porcelán szervizét, az ezüst vagy alpakka evőeszközöket. A felépítmény két kis üveges szekrénykéjében a különféle metszett poharak kaptak helyet. Jobb oldali ajtaját 1945-ben értékek után kutató szovjet katonák törték fel, s Czoborék már nem állíttatták helyre. (tárgyleírás: Béres Katalin)
Érdekesség: Grillező vagy Mosógép?
Látogatóink rendszerint grillezőként azonosítják azt a tárgyat, amely a háztartás eszközeit bemutató kiállítási egységünkben szerepel. Valójában a John féle gőzmosógépek egy példányát állítottuk ki.
A német gyártmányú gép, amely nagyban megkönnyítette a mosás fáradságos munkáját, a 20. század elején kezdett elterjedni Magyarországon. Készült tűzhelyre helyezhető és saját lábon álló, fűtőtérrel ellátott változatban is. Zalaegerszegen D. Horváth Győző vas- és fűszerkereskedő kezdte forgalmazni 1904-ben. Az érdeklődők próbamosásra is kölcsönkapták. (tárgyleírás: Béres Katalin)
Kurátorunk kedvence: Czobor Lacika szobra, 1935 körül
Nagymamaként a végtelen nagyszülői szeretet példáját látom abban a szoborportréban, amely városunk egykori polgármestere, Czobor Mátyás ebédlőjét megidéző enteriőrben áll. A mellszobor alanya a polgármester egyetlen unokája, a 8 éves Lacika, akiről kisgyermekként számtalan fotó készült. 1935-ben, Zalaegerszeg rendezett tanácsú várossá válásának ötvenedik évfordulójára, s az ekkor rendezett Göcseji Hétre családja magyaros viseletet készíttetett a kisfiúnak. Ebben az öltözetben reprezentált polgármester nagyapja mellett, s ebben örökítette meg Serényi Árpád, a jeles fotográfus is. E fotóportré alapján készült a kisfiú szobra, Vörös János, a kor jeles szobrászművészének alkotása. A mellszobrot Czoborék Blaha Lujza téri otthonának szalonjában helyezték el. Sajnos, a fiú sorsa tragikusan alakult. 18 évesen leventeként vagy behívott katonaként vett részt a II. világháború utolsó hadműveleteiben. Németország területén, Marburg városa közelében érte a halál. (Béres Katalin)
