A Zalalövőről származó hosszúház egy 19. század végén élő szegényparaszti család életét mutatja be. A lakóház különlegességét az adja, hogy a megvásárlásakor nem csak az épületet sikerült megszerezni, hanem vele együtt a régi szemeskályhákat és sok berendezési tárgyat is, ami különlegesen hitelessé teszi a múzeumi enteriőrt.
A ház első szobájában a fiatal házaspár lakott a gyermekével, a másodikban pedig az idős szülők. Ehhez a szobához csatlakozik a kamra, az istálló, majd az ólak.
A szobában egy fontos téli munka, a kosárfonás kellékei láthatók: a férfiak maguk készítették el a háztartásban használatos kosarakat, gyümölcsaszalót, kanáltartót. Házilag, vesszőből készült a kerítés és a kapu is; a szekérkasokat és a kukoricagórékat pedig mesterek készítették.
Zalalövői hosszúház udvara
Tudod, hogy néz ki az eredeti lábás és miért nevezték el így? Ha nem, keresd meg a hosszúházban és nézd meg a saját szemeddel.
Gombosszegi kamra
A zalalövői lakóház mellett felépült egy különálló, zsúptetős kamra is. Ezen az időjárástól védett helyen tárolták a festéssel díszített szelelőrostát. Ezzel a kézzel hajtott gépezettel tisztították meg a törektől a gabonaszemeket a cséplés után.
Korábban ezt a munkát a kamra falára akasztott nagyméretű törekrostával végezték el. A törek egy részét a gabona átrostálásával, majd szelelésével távolították el. A szelelés úgy történt, hogy a széllel szembe álltak, a gabonát lapátról feldobták a levegőbe vagy derékmagasságból a földre öntötték, a szél pedig kifújta a pelyvát, könnyű szemetet az értékes gabonaszemek közül.
Bodonkút
Az alacsonyan fekvő völgyekben, ahol nem kellett mélyre ásni a vízért, bodonkutakat ástak a házak udvarán. Az ilyen kutak falának kibélelésére tégla vagy kő helyett vastag, belül korhadt fatörzset használtak. Ehhez a megfelelő magasságú fatörzset lefűrészelték, majd kettéhasították, belsejét pedig simára faragták.
Ezt a törzset kötelek és láncok segítségével leeresztették a kút aljáig, majd a fakéreg és a kút fala közötti részt mohával vagy földdel betömték. A bodonkút föld feletti részét vasabronccsal összefogták, sőt olykor még fedéllel is ellátták.
Favágító
Rendszerint a konyhával szemben állt az egyik legegyszerűbb, de annál hasznosabb építmény, a favágító. A ferde tető alatt tárolták a tűzifát, amelyből mindig csak néhány napra elegendőt hasogattak fel.
Ól Hagyárosböröndről
A három helyiségből álló disznóól a 19. század végén épült. Benne egymástól elkülönítve tartották a süldőket, az anyadisznókat és a hízókat.
Minden falusi háznál tartottak disznót, hiszen a család egészéves hússzükségletét és a főzéshez használt zsírt is a sertés feldolgozásából nyerték. A húsokat füstöléssel, sózással és kolbászba töltéssel tartósították. A színhúst lesütötték, dongás zsírosvéndőkben, zsír között tárolták. A szalonnahúst és a sonkát sózással, füstöléssel tartósították A húsokat a padláson gerendákra akasztva tárolták.
Kástu
A nyugat-európai eredetű épülettípus hitelesen mutatja be a dombos vidék jellegzetes, boronafalú és zsindelytetős kamráját.
A kástu élelmiszerek, termények és mezőgazdasági eszközök tárolására szolgáló kétemeletes faépület. Gyakran pénzt, értékes vagyontárgyakat is őriztek itt, ahova csak a gazdának és a gazdasszonynak volt belépése.
Méhes Zalalövőről
A porta végében a kálócfai ház udvarán láthatóhoz hasonló méhes áll, amelyben több polcon helyezték el a méhkasokat. A 20. század elejéig, amikor a cukor még luxusterméknek számított, a méznek sokkal nagyobb szerepe volt a háztartásokban, mint napjainkban.
A göcseji konyhában méz volt az egyetlen édesítőszer, ezért fogyasztották önmagában, kenyérre kenve, tészták töltelékének édesítőjeként. Cukorból eleinte egészen keveset használtak, leginkább csak nagyünnepekre vettek belőle. Az 1920-as évektől kezdve könnyebben elérhetővé vált a cukor, a falusiak megismerték a városi cukrászatok vajas krémmel töltött cukros süteményeit, amelyek ügyes otthoni elkészítőivé váltak a falusi asszonyok is.
