„Mindenki kilyukasztotta a jegyét?
Akkor indulunk! Első állomásunk Landorhegy.”
Nagy izgalommal vártuk a közönséget azon a különleges programon, amit a múzeum falain kívülre álmodtunk meg, kulturális örökségeink ugyanis lépten-nyomon elkísérnek minket. Zalaegerszeg lakótelepeit jártuk be az érdeklődőkkel, a történetek kimeríthetetlen tárházát pedig Béres Katalin történész-főmuzeológus kolléganőnk biztosította. A menetjegy érvényesítése után mindenki elfoglalta a helyét, ki ülő- és ki állóhelyét. Hiába, ez régen is hasonló módon történt és megtanultuk egy életre, hogy az időseknek és a kismamáknak mindig átadjuk a kényelmes ülőhelyet. Utunk során mindenkiben feltörtek az emlékek, sokan újra bejárták gyerekkoruk vagy fiatal felnőtt éveik állomásait. Bölcsőde, óvoda, iskolák, első panellakás, kezdő munkahely…
Zalaegerszegen 1949-ben még csak 21 ezer ember élt, aztán az erős iparosításnak köszönhetően ezrek költöztek be a városba a környék falvairól és távolabbi vidékekről. Az ikonikus helyszínek első állomása Landorhegy volt, ahol bejártuk a ruhagyár környékét, az itt élők mindennapi helyszíneit. A Dr. Hamburger Jenő Általános Iskola (ma Landorhegyi iskola) épülete előtt elhaladva felidéztük az akkor teljesen szokványos kulcsos gyerekek életét, az ABC-k hangulatát, az ott lakók telepítette fás-ligetes parkokat, az első tízemeletes házak és a VMK építését, valamint az ukrajnai Herszon testvérvárostól ajándékba kapott Sevcsenko szobor állításának történetét.
A Kertvárosban feltettük a kérdést, vajon a sok családi- és kertes sorházas épületegyüttesre lehet-e azt mondani, hogy lakótelep? A falvakról a városba költözött emberek sokáig ragaszkodtak a megszokott életvitelükhöz, legtöbben a konyhában élték a mindennapokat, a nappalit tisztaszobának hagyva. De azt is megtudtuk korabeli újságcikkeket idézve, hogy a városi tanács csak 1968-ban rendelte el a ló, a szarvasmarha és a sertés tartásának a tilalmát. De hogy miért építettek ilyen sok garázst akkoriban személyautók hiányában, erre is tökéletes és érthető választ kaptunk.
Nosztalgiautazásunkat Páterdombon fejeztük be, azon a városrészen, ami sokáig mostohagyereknek számított, a vasúti sínek némileg leválasztották a területet a város többi részétől. Nem csoda, ha a helyi járatú autóbusz-közlekedést is itt vezették be legkésőbb. A főként családi házas övezetet követte az emeletes házak építése, majd középiskolákat is létesítettek, és a Zrínyi gimnázium gyakorlókertjéről is mesélt nekünk történész kolléganőnk. Habár évtizedekkel ezelőtt fiatalos részeknek számítottak a lakótelepek, ma már az elöregedés szimbólumává váltak.
A rendezvény végén a nosztalgiautazáson résztvevők mosollyal az arcukon szálltak le a ma már ritkaságnak számító Ikarus buszról, biztosítva minket arról, ha újra szervezünk hasonló programot, rájuk biztosan számíthatunk.
