Az emberek már több, mint egy évszázada érzik azt, hogy a modern kor, a technika és a felhasznált anyagok gyors változásával valami értékes tűnik el az életükből. Ezzel párhuzamosan megpróbálják megőrizni, megmenteni, sőt az újabb időkben rekonstruálni és dokumentálni az eltűnő és sokszor éppen ezért értékesnek tartott anyagi és szellemi örökségüket.
Ebbe a kategóriába tartozik mostani témánk, a műemlékek védelme is.
A közvélemény gyakran műemléknek tekint egy épületet pusztán azért, mert régi, vagy ma már nem általános technikával épült, például egy zsúptetős boronaházat. Teszi ezt akkor is, ha a ház nemcsak rossz állapotú, hanem a maga korában sem mutatott fel különleges esztétikai vagy használati értékeket. (Söjtöri pincesor) Ugyanakkor képes lebontani, vakolatdíszeitől megfosztani vagy teljesen átalakítani egy stílusos környezetben álló eklektikus polgárházat – lehet az akár az előbb említett zsúptetőssel azonos korú – mert „divatjamúlt”, esetleg akadályozza valamilyen aktuális cél elérésében. Technikái, anyaga nem tűnik számára értékesnek, hiszen nap mint nap találkozik (még) vele az utcán járva (Batthyány utca)
Jó tudni, hogy egy épületet a JOG tesz manapság műemlékké, persze nem teljesen függetlenül a korától és esztétikai értékeitől. Ami nincs az aktuális jogszabályoknak megfelelően nyilvántartásba véve, nem műemlék, legyen az hegyi pince, útmenti kereszt, városi ház vagy vidéki kastély. (Kemendollár „kiskastély”)
A felvezetésben említett törekvések nyilvánulnak meg a műemlékvédelem nemzeti és világméretű szervezeteiben, és csúcsszervezetükben, az ICOMOS-ban (International Council on Monuments and Sites/Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Tanácsa), amely 1983-ban április 18-át műemlékvédelmi világnappá javasolta. A világnap rá akarja irányítani a figyelmet arra a tényre, hogy épített és környezeti örökségünk értékeit csak nagy társadalmi egyetértéssel és áldozathozatallal tudjuk megőrizni.
A régi épületek szakszerű felújítása ugyanis jóval nagyobb tudást, odafigyelést, több időt és többletköltséget jelent, mint a lerombolásuk és helyükön igénytelen új és rendszerint jóval nagyobb épületek felhúzása.
A legtöbb országban nem szorul magyarázatra, hogy egy műemlék és annak szép környezete, egy-egy településrész minél karakteresebb hangulatának megőrzése, kiemelése nemcsak a múlt megbecsülése, a gyökerek ápolása miatt szükséges, de hosszú távon gazdaságilag is megtérülő befektetés. Igaz, nem a gyors profitra számítóknak hoz hasznot, hanem a helyiek szemléletének formálásában, identitásuk erősítésében, egészségük és jó közérzetük, igényességük ápolásában nyilvánul meg. Hosszabb távon pedig az egész föld hasznára válik.
A műemlékvédelem korunkban legfőképpen a primer gazdasági igényeknek van alárendelve. A háborúk pusztításait könnyebb helyrehozni, mint a hozzá nem értő, kontár és bürokratikus bánásmód okozta károkat, mulasztásokat. (Türjei templom) Az anyagiak hiányát nem a műemlékek számának csökkentésével, hanem jól átgondolt intézkedésekkel, a tulajdonosok szemléletének alakításával és bizony közös (állami és önkormányzati) segítséggel lehet és kell ellensúlyozni.
A zalaegerszegi MÁV osztálymérnökség gyönyörű épülete, amelyet útépítéskor „elharmadoltak”.
Zalaegerszeg, Hubert Gyula dalköltő háza a Batthyány utcában, mellette egy polgárház szecessziós vakolatdíszei láthatók. Az utca átépítésekor a homlokzat szervetlenül, az érvényben lévő szabályok betűjének betartásával épült a mögötte lévő új ház elé.
Söjtöri pincesor ma már csak a zsúptetők teszik érdekessé.
Zalabér: 1991-ben az önkormányzat lebontásra ítélt egy a régi uradalmi épületsorhoz tartozó, 1889-ben épült házat. Mivel nem volt pénz a felújításra, az akkori tanács kérte a műemlék-jelleg megszüntetését, amelyet a Műemlékvédelmi Felügyelőség meg is adott, így az épület pusztulásra volt ítélve.
Kemendollár, „kiskastély”. Ez az épület nem volt ilyen szerencsés.
Az egykori zalacsányi posta sem.
Türje a prépostsági templom Lux Kálmán által „restaurált” képe.
Sokan szentségtörésnek érzik az eredeti – vakolt homlokzat visszaállítását.
