Versekkel mindenki találkozik élete során. A szerencséseknek egészen kicsi korukban édesanyjuk mond verset, mondókat, altatót esténkét. Óvodában szavalják a kisgyerekek az anyák napi köszöntőket, az iskolában az ünnepi verseket. Ki ne emlékezne az első megtanulandó versekre: Ej, mi a kő tyúkanyó…Tüzesen süt le a nyári nap sugára… vagy Ég a napmelegtől a kopár szik sarja…
Verselünk, ha bánat ér minket, mert vannak fájdalmak, amiket hétköznapi szavakkal nem tudunk kifejezni. A vershez nyúlunk, ha öröm ér bennünket, szerelem, szeretet, hála. Erre születtek a versek.
Versekkel mindenki találkozik az iskolában, az utcán, a televízióban, a közösségi oldalakon. De a verssel való igazi találkozás több annál, mint puszta szavak egymásutánja, a versek dallama, szövege mélyen belénk ivódik, lelkünk mélyéig hatol. Egy vers gondolatot ébreszt, érzést kelt, sokszor kísért, nem hagyja el a tudatunkat.
Versekkel mindenki találkozik. A vers meghatározása egyértelmű: lírai műfaj, ritmusos szövegforma, amely általában valamilyen érzelmi állapotot fejez ki. Verset írni mégsem tud mindenki. Jó verset. Erre többnyire csak a költők képesek. Ezen a napon, április 11-én, a magyar költészet napján, őket, a magyar költőket ünnepeljük. Költőket a régmúlt időkből és költőket a mai korból.
A magyar költészet napjának megünneplése érdekes módon az 1950-es évekre nyúlik vissza. Mintául a Szovjetunió szolgált, ahol 1955-től kezdve tartottak ilyen ünnepségeket, Magyarországon már 1956. júniusában, az ünnepi könyvhéten rendeztek hasonlót, de csak a Magyar Szocialista Munkáspárt Agitációs és Propaganda Osztály döntése alapján kapcsolták 1964-től József Attila születésnapjához. Hogy miért éppen József Attila születésnapja lett a költészetnapi dátum? „A mai magyar költészet így vagy úgy, közelebbről vagy távolabbról József Attila rokona (… ) Mikor az ő születésnapján tartjuk a költészet napját, példaképünket és elődünket idézzük.” – olvashatjuk a Zalai Hírlap 1964. áprilisi 12-i számában. Kezdetben természetesen a súlypont a munkásmozgalmi lírára összpontosult. Az újság beszámolója szerint 1964-ben már tartottak ünnepségeket Zalaegerszegen a Szakszervezetek Művelődési Házában és Nagykanizsán a Hevesi Sándor Művelődési Házban. Számtalan vidéki művelődési otthonban szavaltak verseket, tartottak iskolai megemlékezéseket, irodalmi színpadi előadásokat.
Ma sincs ez másként. A versbarátok maratoni versfelolvasásokat tartanak, irodalmi színpadokon színészek szavalják a költők verseit, a mai költők közös műveket írnak, író-olvasó találkozókat tartanak könyvtárakban, művelődési házakban, iskolákban vagy ahogy az utóbbi évben – és valószínűleg az ideiben is- ezek a műsorok az online térben zajlanak. Kevés olyan ünnep van ma már, amely a Kádár-korszakban született és 1989 után is tovább él. A költészet napja ilyen.
Költészet napja alkalmából rendezett irodalmi est meghívója, 1966
Irodalmi színpadi előadás plakátja a Költészet napi ünnepség alkalmából, 1965
Költészet napi ünnepség plakátja, 1966
Szabolcs Péter bronz plakettje, melyen József Attila: Ős patkány terjeszt kórt című versének sorai és a költő monogramja olvasható
Hogy mennyire divatos ma verset olvasni? Nem tudhatjuk biztosan, de vannak olyan költemények, melyeket hallgatva libabőrösek leszünk. Ez a VERS lényege. Vannak versek, amelyeken nem fogott az idő, amelyek ugyanolyan hatást érnek el a mai kor emberénél is, mint mikor íródtak.
A versbarátok az évnek ezen a napján leporolják kedves kötetükről a port és felütik kedvenc versüknél. Legyen az klasszikus vagy modern költő, mélyen szántó gondolatokat feszengető vagy humoros írás, minden bizonnyal eléri a célját:
VERSET OLVASNI JÓ!
Verssel mindenki találkozik. Olvassuk, hallgassuk a Göcseji Múzeum kollégáinak találkozásait kedvenc verseikkel:
Kissné Kovács Ágnes múzeumpedagógus
Apollinaire Guillaume: Búcsú (L’ Adieu)
Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatodVas Istvánfordítása
Marx Mária etnográfus
Balassi Bálint: Könyörgés
1. Nincs már hova lennem, kegyelmes Istenem,
Mert körülvett éngem szörnyű veszedelem,
Segedelmem, légy mellettem, ne hágyj megszégyenednem!2.Vagy ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod
Csak rút szégyentől ódd fejemet, ha bántod,
Halálomot inkább elhozd, hogynem rútítsd orcámot!3. Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel, névvel,
Hogy szép tisztességgel végezzek el,
Öltöztess felfegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel!4. Ne gyalázzon éngem kevély ellenségem,
Te légy, Uram, vélem, jótévő Istenem,
Nagy szégyenem ne viseljem tovább, s ne hágyj elesnem!5. Kiért dícsérhessen lelkem mindenképpen
Hogy mindenek ellen megtartottál épen,
Áldott Isten, hála légyen örökké, Ámen.
Petőfi Sándor: A magyar nemzet
Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? –
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!… aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn,
Vagy ha épen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S ál dicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!…
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
„Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván.” –
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?
Szabó Tímea múzeumpedagógus
Komáromi János: Angyali mese
Kicsi angyal könnye pereg,
vigasztalja égi sereg.
Elveszett a glóriája
egyik felhőn sem találja.Ezüst fényű, kicsi ékszer
viselése sosem kényszer.
Büszke volt rá nagyon-nagyon,
értéke nem kincs vagy vagyon.Holdsugárból éjjel szőtte,
szeretete fogta össze,
fényét tiszta lelke adta.
Vigyáz reá, megfogadta!…és lám, mégis nyoma veszett!
Szégyen, hogy mindez megesett!
Hol lehet most? – kérdi ríva,
társaira tekint sírva.Kutat szemük messze nézőn,
szól az egyik együtt érzőn:
– Talán leesett a Földre.
Rosszul tetted a felhőre.Kicsi angyal egyet gondol,
megmenekül tán a gondtól,
alászáll most, le a Földre,
glóriáját megkeresse.De a Földön merre, hova?
Mennyit kell kóborolnia?
Melyik utat is szeresse?
Hagyja, hogy szíve vezesse!– Könnyem potyog, lábam fárad,
nem láttad a glóriámat?
– így kérdez meg minden embert,
de glóriát senki nem lelt.Lován léptet szelíd lovag,
kész elűzni a gondokat.
Vidám szívű, de magányos,
ahogy ez már hagyományos.Ha valaki sír, meghallja.
Tudja, ezt Ő nem hagyhatja.
Keresi, hogy hol segítsen,
bánat már ne keserítsen!Kicsi lány ül az út szélén,
könnye csorog fehér ingénLehajol hát szelíd lovag:
– Meséld el a gondjaidat!– Angyal voltam fenn az égben,
boldog voltam, vígan éltem.
Minden bajtól védett… az ám…
fejemen a szép glóriám!Elveszett, most mit tehetek?
Boldog most sosem lehetek?
Hordjam folyton bánatomat?
Nem látják már mosolyomat?Szelíd lovag átöleli,
simogatja, becézgeti:
– Ne sírj édes, kicsi angyal!
Megbirkózunk minden bajjal!Én megóvlak, megvédelek,
s nem kell más, csak szereteted.
Lelked tiszta, láttam rögtön,
boldog leszel itt a Földön!Mosolyog már kicsi angyal,
nem törődik már a bajjal.
Kinek kell a glóriája,
ha lovagját megtalálta?A mesének ezzel vége,
meghallgatni tán megérte.
Ha jól figyelsz, megtalálod
sorok közt a tanulságot.Kincseidet elvesztheted,
de őrizd a szereteted!
S könnyeiden át meglátod
ki hozza a boldogságod.
Megyeri Anna történész-főmuzeológus
Pilinszky János: Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Dömötör Andrea gyűjteménykezelő
Weöres Sándor: A tündér
Bóbita, bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.Bóbita, bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.Bóbita, bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.Bóbita,bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében.
Erős Krisztina történész-muzeológus
Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Szabó T. Anna: Angyalok
Puha ködbe
burkolózva
mint a téli
csillagok
néznek –
titkon sejted őket –
gyermekarcú
angyalok.
Érthetetlen,
hallhatatlan,
csöndbe mártott
dallamok –
fellegekből
leskelődő
láthatatlan
angyalok.
Szentgróti Erik könyvtáros, adattáros
Petőfi Sándor: Puszta télen
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
