Mély megrendüléssel olvastuk tegnap délután a különböző hírportálok által jelentett gyászhírt: 2020. április 15-én reggel, életének 88. évében, saját otthonában elhunyt Fekete György Kossuth- és Munkácsy-díjas belsőépítész, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja, 2011-2017 között rendes, azóta tiszteletbeli elnöke, a Nyugatmagyarországi Egyetem professor emeritusa, az Antall-kormány helyettes kulturális államtitkára, a Magyar Érdemrend Nagykeresztjének kitüntetettje, Zalaegerszeg Díszpolgára.
Fekete György Zalaegerszegen született, édesapja, Fekete Károly a város református gyülekezetének első lelkésze, a templomépítés megszervezője volt. Fekete György rendkívül gazdag pályát futott be, belsőépítészként, designerként, autonóm művészként, tanárként, íróként és kultúrpolitikusként egyaránt maradandót alkotott. Orbán Viktor szerint nem is egy, hanem két teljes életműnyi munkát végzett el. Szülővárosa is sokat köszönhet neki, tevékenyen részt vállalt a kulturális beruházások érdekében végzett lobbizásban, s mindenkor támogatta az egerszegi fejlesztési törekvéseket. Református gyökereihez mindenkor hű maradt, hitéről következetes bátorsággal tett tanúságot. Az Zalaegerszegi Közgyűlés döntése értelmében a város a megújuló Göcseji Múzeumban állandó kiállítással fog tisztelegni Fekete György emléke előtt – sajnos immár posztumusz jelleggel.
Magam másfél-két évtizede kerültem vele kapcsolatba, már nem tudom pontosan felidézni, melyik kiállítás kapcsán. Imponált rendkívül széles műveltsége és tájékozottsága, humanizmusa és határozottsága. Döntéseit következetesen végigvitte, kompromisszumokra kevéssé hajlott, aminek következtében számos konfliktus felvállalására is rákényszerült. Szakmánk mellett protestáns lelkületünk is közel vitt egymáshoz. Néhány könyvével is megajándékozott. Nem tudom pontosan, mivel érdemeltem ki, de az utóbbi években, amikor Zalaegerszegre jött, első – vagy egyik első – útja többször is a múzeumba vezetett, hozzám. Ilyenkor élénken érdeklődött az újdonságok felől, s elbeszélgettünk. Mindig örültem a megtiszteltetésnek, jó volt megtapasztalni még nyolcvanon túl is irigylésre méltó aktivitását, céltudatosságát, és hitéből fakadó örök optimizmusát. Utoljára – két-két és fél éve – is még gyalog jött fel a második emeletre, és mikor a liftet ajánlottam neki, bevallotta, hogy kicsit fáj ugyan a lába, de hát ez még nem ok arra, hogy elhagyja magát, és vacak két emelet kedvéért liftezni kezdjen.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmából, Aranykor címmel rendezett nagyszabású kiállítást a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben. Bár a hivatalos protokollnak nem voltam része, lehetőséget kértem egy köszöntő elmondására. Ennek átalakított gondolatsorával búcsúzom most tőle.
Kedves Művész Úr!
A Göcseji Múzeum igazgatóhelyetteseként búcsúzom Tőled, mint a közeljövőben megvalósuló, az egész életművedet reprezentáló állandó kiállítás egyik projektgazdája. Művészettörténészként búcsúzom a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnökétől. Muzeológusként búcsúzom a veretes művek sorát hátrahagyó alkotóművésztől. Néhány évvel ezelőtti doktoranduszként búcsúzom a Nyugatmagyarországi Egyetem professor emeritusától. A Zalaegerszegi Evangélikus Egyházközség felügyelőjeként búcsúzom a városi református testvérgyülekezet alapító lelkészének fiától. De talán a legfontosabb: zalaegerszegiként, az itthoniak nevében is búcsúzom díszpolgár-társunktól, aki mindig haza érkezett városunkba.
Kedves Gyurka, Isten veled! Nyugodjál békében!
(Kostyál László)
