A legyezők reneszánszukat élik, ismét felfedeztük ezt a nőies kelléket, ami csupa báj, és nem utolsósorban hűsítésre szolgál a nyári forróságban. Bevallom, nem bírtam ki, amikor néhány évvel ezelőtt Velencében jártam, hogy ne vásároljak a Strada Nova egyik kalapszalonjában egy legyezőt. Mit egyet! Mivel nehéz volt a választás a színes kínálatban, választott a kislányom is, és ajándékba anyukámnak is hoztam egyet. Három elegáns legyezővel léptünk ki a kalapostól, aki látva a „könnyelmű pénzszórásunkat”, búcsúzóul egy névjegykártyát is a kezembe csúsztatott, hogy legközelebb náluk szálljunk meg, ugyanis – mivel egy igazi vállalkozó több lábon áll – üzemeltetnek egy kisebb méretű szállodát is. Mentségemre legyen szólva, a 37 fokos júliusi hőségben a legyezők igen jó szolgálatot tettek napokig, nem bántam meg azt a kis luxust.
A báli szezon jegyében körülnéztünk a Göcseji Múzeum gyűjteményében, és találtunk néhány mutatós legyezőt.
Az egyiket, a 19. század végéről származó strucctollasat választottuk a hónap műtárgyának. Régi idők mesés világába kalauzol el minket a műtárgy, még akkor is, ha a tollai hiányosak. Pompázatos látványa feledteti velünk ezt a kis hibát.
A fekete strucctollas legyezőnek sötétbarna márványos mintázatú celluloid küllők adják a vázát, amiket sötétbarna vékony szalaggal fontak össze. A végén két kis fém szegeccsel felerősített mozgatható fül látható, erre kötötték a fekete fonálból sodrott szárat a három szálból fonott karikával, és a selyemfonalból készített bojttal. A legyező Keszthelyről került a Göcseji Múzeum gyűjteményébe.
Általánosságban elmondhatók, hogy a régi legyezők károsodásai közé tartoznak, hogy a küllők fa- és csontrészei deformálódnak, eltörnek, hiányossá válnak. A fém, leggyakrabban réz, ezüst- és aranyozott flitterek, acéllapocskák, ezüst és aranyozott fóliák megsötétednek, korrodálódnak; a textil rész az anyag öregedése folytán veszít szerkezeti víztartalmából és egyre törékenyebbé válik, ahogy tollas változatai is. Gondos őrzésük azért is fontos, mert restaurálásuk rendkívül összetett és nagy szakmai tudást, nem utolsósorban rengeteg időt igényel. Éppen ezért nagyon fontos a tárolás mikéntje a múzeumi gyűjteményben, hogy generációk sora meg tudja még csodálni ezeket a páratlan alkotásokat.
Egy kis legyezőtörténelem
A legyezőt már az ókori keleten is ismerték. Az első ismert strucctollas változat i.e. 1370-ből való egyiptomi sírleletből származik. Indiában a királyi méltóság jelvénye volt. Európában a korai középkorban egyházi, liturgikus célokra használták a kör alakúra nyitható flabellumot és a hosszú nyelű, kör alakú ripiont. Itáliának köszönhetjük, hogy ez az „édes kis semmiség” a kontinensen elterjedt. A reneszánsz hozta divatba a négyszögű, zászlóforma és kör alakú, festett legyezőt tükörrel a közepén, strucc- és pávatollal keretezve. A 16-17. század fordulóján Medici Mária honosította meg Franciaországban, ekkor az előkelő hölgyek aranyzsinóron viselték a drága övükön. A készítők nagy számát mutatja, hogy 1673-ban Párizsban céhbe tömörültek. A máig használatos összecsukható legyező keletről került hozzánk.
A Versailles-i udvarban a legyezővel az etikett is foglalkozott, az udvarhölgyek csak a királynő jelenlétében nyithatták ki e közkedvelt kelléküket, sőt nagyszerű kommunikációs kellék is volt. Párizsban a rokokó idején a legyezőnek fontos szerep jutott a kapcsolatok udvarló fázisában is, ugyanis kiválóan lehetett vele üzenni a hódolónak.
Jelentőségének csúcspontját a 18-19. században érte el, amikor a női öltözködés díszes kelléke lett. A legyező a polgárság köreiben is elterjedt, és a báli ruha kiegészítőjeként, modern változata a nyári kánikulában máig megjelenik.
Legyező a képzőművészeti alkotásokon
A legyező számos festményen megjelenik, főleg az első bálozó fiatal lányok kezében tűnik fel. A nagy történelmi festőművészeink – mint Lotz Károly, Székely Bertalan vagy Barabás Miklós – előszeretettel festették a női portrék kellékeként, de Lotz Károly magát a legyező lapjait is festette. Még Modigliani, a 20. század olasz avantgárd mozgalom művésze is megörökítette a tárgyat egyik festményén. A spanyol, kínai és japán alkotókról nem is szólva, ahol a legyező az ünnepi ruházat szerves része, így számos alkotáson megjelenítették ezt a hasznos kelléket.
Felhasznált irodalom: Régiségek könyve, Gondolat Kiadó, 1983
További szakirodalom: Maros Donka: Bájos semmiségek, Balassi kiadó, 2002
