Nagy Jánosné, mindenki Rozi nénije Káváson, a dombtetőn álló múzeumház gondnoka volt, és a mögötte álló házban élt. 1983-ban, immáron 38 esztendeje jártam nála, megkértem, meséljen az életéről. Lakóháza hasonló volt a füstöskonyhás műemlékházhoz, komfortfokozata alig volt magasabb, mint azé: kéményesre alakították, a villanyt is bevezették. Az örökké derűs, kedves asszony hozzátartozott a népi műemlékház látványához, és sok odalátogató turistának szerzett emlékezetes perceket. Mindig szorgoskodott, tett-vett kis birodalmában, hol gallyat gyűjtött téli tüzelőnek, hol gyümölcsöket a befőzéshez.
Vittem magnetofont is a beszélgetéshez, de nem találtunk a házban működő csatlakozót, így csak kézzel jegyezhettem le visszaemlékezését. Tájnyelvi szavait részben megőrizve idézzük fel emlékét.
„1900. május 24-én Nagyfernekágon születtem. Szüleim földművesek voltak, szegények, csak a mezei munkával gyötrődtek. Heten voltunk testvérek, kettő kicsi korán meghalt. Bizony 14 évig élt apánkkal édesanyám, mikor apánk meghalt, ott maradott 5 gyerekkel. Fényképem nincs a családomról, abban az időben még a módosabbaknál se volt fénykép, nem úgy volt ám, mint most.
Három kilométer volt Lövő, oda jártunk iskolába … akkora telek voltak, hogy derékig ért a hó. Későn kezdtem iskolába járni, mert fejletlen voltam ahhoz. Nevelési hiba volt, enni se volt mit. Édesanyám elment dolgozni, csak összeütött valamit. Én vigyáztam a többiekre, pedig rám is vigyázni kellett volna. Füstöskonyhánk volt, meg kamra és szoba. Szüleimnek 5-6 holdja volt. A ruházatunk is milyen volt? Amit édesanyánk stafírungba kapott a szüleitől, a házivászon lepedőt, törülközőt, abból varrt ruhát. Nem csak mink voltunk ilyen szegények, mások is voltak ám! Két kis tehenünk volt, de még a tejet is el köllött adni, hogy sót vegyünk, vagy olcsó ételt tudjunk venni helyette. A tojás se lehetett a családé, a mácsiktésztát meggyúrták tojás nélkül. Egy-pár tyúk volt csak. Tavasszal egy kotlóst ültettek, abból voltak a csirkék. Azt is eladták. Volt fölvásárló, aki házról-házra járt.
A kilencedik esztendőmben voltam, akkor nem volt még „olyan” kötelező iskolába járni, mint ma. Otthon fogták ám tavasszal a gyerekeket, libákat őrizni, tehenet őrizni. Nekem négy osztályom van. Az első osztályban egy ABC-s könyvünk volt. Akkor nem köllött ám minden évben cserélni a tanszert! Mind az öten abból tanultunk ki. Az első osztályosokat egy öreg zsidó tanító okosította, Gyömörei Mihály. Nagyon jó tanító volt, nagyon okosította a tanulatlan gyerekeket. Ő csak az elsősöket tanította, másodikban más elejbe jártunk. Ő volt Vizi István, az igazgató. Elég durva volt, mert akkor verték a gyerekeket. Engem nem vertek meg egyszer sem, mert nem voltam csintalan.
Ismétlőt is jártam. [Az ismétlő iskolát 1868-ban szervezték a 12 életévüket betöltött, a 6 osztályt már elvégzett gyermekek számára. A 3 éves iskola látogatása a 15. életév betöltéséig volt kötelező, a tanítási idő november 1-től április 1-ig heti öt óra volt, a többi időszakban heti 2 óra. Bizonyára a helyi körülményektől és a pedagógusoktól is függött hatékonysága.] Szerdán és szombaton kellett menni, két évig. Összesen, ha 20 napot jártam. A lányok kézimunkát tanultak az ismétlőbe, foltozni valót köllött vinni. Harisnyát is házifonalbul kötöttem, mert anyám nem tudott venni. Amit egyszer megmutatott a kisasszony – Puer Irénnek hívták, zalaegerszegről jött, ő tanított harmadikban is – akkor én már azt tudtam, nemigen kellett megkérdeznem. Kötelező volt a gyűszű, de én nem használtam, amikor a kisasszony közeledett, hamar rátettem az ujjamra, de nem tudtam megszokni.
Mivel annyira szerettem kézimunkázni, édesanyámnak mondtam gyerekésszel, hogy vegyen nekem varrógépet. A szomszédunkban volt egy idős néni, ott láttam varrógépet. Át szoktam menni hozzá, gyerekei is voltak. De én nem játszottam, hanem a varrógép körül ácsorogtam, azt figyelgettem. “Hiszen ruhát sem tudok venni, hogy vegyek varrógépet” – mondta anyám. Feleltem neki, hogy most már én is tudok pénzt keresni. 13 éves voltam. Elmegyek én cukorrépát kapálni, csak rendelje meg kölcsönre a gépet. Egy “riferáló” [a német liefern, szállít szóból] járta Szombathelyről a házakat, ha valakinek kellett valami, tőle rendelhette meg a gépet. 50 forintba került, ez volt a legolcsóbb varrógép, kis Singer. A szomszédasszonynak is ilyen volt.
Kapálásra csak egy hónapra vettek fel, Szombathely mellett volt egy uradalmi birtok, oda mentem el elsőben is kapálni, a felnőttek hat hónapra szegődtek el. Április elsején vittek el bennünket. Aki bírt kapálni, az már mehetett. Barakkban aludtunk, priccsen. Egyik oldalon a férfiak, másik oldalon a nők. Középen volt egy hosszú asztal. Legalább harmincan voltunk a gyerekekkel összütt. Mikor a kapálás elfogyott, haza szállítottak bennünket, mert erősebb munkára nem tudták alkalmazni a gyerekeket.
A varrógépre annyi kedvezményt adtak, hogy fél éven belül nem kellett törleszteni. Utána éven ugyanoda mentem el megint, és megkerestem a varrógép árát. Hát én bizony ezen az ócska varrógépen sokat összevarrtam. 1918-ban készítettem mintát férfinadrághoz, még a vászonlepedőt is megvarrtam, mert a háború alatt nem volt anyag. Női nadrág akkor még nem volt, még bugyi se. Akinek volt módja rá, annak hamarabb lett. A férfiak viseltek kötényt is, vászonból varrtam azt is. A háború előtt sima kék anyag volt, karton, dolgozni a nők is azt hordták. A háború alatt azt a kék kartont sem lehetett kapni. Pénzért nem varrtam senkinek, hanem ha segítettek szántani vagy csépelni, azért.
Milyen játékaink voltak? Akkor nem került játékra pénz. Hanem ott volt az a sok gyerek, annak köllött valamivel foglalkozni. Mikor eltörött az edény – jobbára csak cserépedény volt, csak pár darab fehér [bizonyára a porcelánra gondolt] edény volt, hogyha valami ünnepség volt, akkor azt vették elő – a cserép darabjaival játszottunk. A cserépfazék kengyelét [fülét] igen megtakarétottuk, a fiú gyerekeknek azok voltak a lovai.
A lánygyerekeknek még jobban akadt, ha volt egy kis darab ruha, az volt a babaruha. Módosabb gyerekek csináltak olyan [igazi] babát, nekünk csak összetekergettek hitvány rongyokat. Édesanyámnak se volt ideje, hanem én már 13-14 éves koromban készítettem ilyen babát. Volt több velembeli [egykorú] leánygyerek, azok mind hozzám jöttek, hogy varrjak nekik is. Én meg örültem, mert hoztak egy kis érdemesebb ruhadarabot, ők jobb módban voltak. Úgy osztottam be, hogy nekem is jusson. Amilyet kigondoltam, mindenfélét csináltam. Egy diót tettem a kicsinyébe bele, arra tekertem a ruhát jó szorosan, hogy az arckép simábban álljon rá. Előre rárajzoltam a szemét, az orrát, a száját, s azt varrásból öltögettem neki. Kis fadarabra tekergettem rá a testit tiszta ruhából. Összevarrtam a ruhát, mint az ujjamat, s összetömtem apró rongydarabokkal. Ez lett a karja, amit a vállánál varrtam oda. Csak olyan anyagból csináltuk a babát, ami foltnak se volt jó. Öt testvéremből egy fiú volt, a többi lánynak is készítettem. Mikor libát őrzöttem, még akkor is varrtam valamit. Édesanyám összetekerte a foltozni valót, beletette a házivászon tarisznyába, hogy míg a zsibát [libát] őrzöm, foltozzak.”
Beszélt még a szobába lógatott egyszerű karácsonyfájukról és ünnepükről is. Utolsóként ezt a mondatát jegyeztem fel: 1929-ben mentem férjhez, akkor se lehettem jobb sorba. A kedves, idős asszony 1998-ban hunyt el, csak végső éveiben szorult gondozásra. Akik ismertük, akár egy beszélgetés erejéig, szeretettel, lelkünkben mosolyogva gondolunk rá.
Forrás: Megyeri Anna: Nagy Jánosné, a kávási ház gondnokának visszaemlékezése. Göcseji Múzeum Adattára: 1545-1991.
A szöveg első változata megjelent: Rozi néni emlékére. A kávási múzeumház egykori gondnokáról In: Zalai Kalendárium 2000. Zalai Hírlap Kiadói Kft. Zalaegerszeg, 1999. 122-125. p.
