Paksa Katalin, a közelmúltban Széchenyi-díjjal kitüntetett jeles népzenekutató Zalaegerszegen született. Nemrég a Göcseji Múzeumnak ajándékozta irodalmi értékű visszaemlékezését Mozaik darabok gyermekkoromból (1944-1957) címmel, amelyből most az 1950-es évek karácsonyaira visszaemlékező fejezetet adjuk közre néhány családi fotó kíséretében.
Paksa Katalin:
Mozaik darabok gyerekkoromból
(1944–1957)
részlet
Karácsony előtt adventi koszorút készítettünk (akkoriban ez a szokás Egerszegen még ismeretlen volt). A koszorút négy gyertya és lila szalag díszítette, és egy tányérra helyezték, ahová a száradó tűlevelek idővel lepotyoghattak. Esténként, amikor a felnőttek is ráértek, körül ülte a család, és adventi énekeket énekeltünk, vártuk a Jézuskát. Gyűjtöttük a jócselekedeteket, ezekkel díszítette minden gyerek a maga „Jézuska-ingét”. A papír ingecskét apró, vé-alakú bevágások borították, melyeket felhajthattuk, ha valami jót tettünk. Ha igyekeztünk, karácsonyra sikerült szépen „kicsipkézni”, és elhelyezhettük a karácsonyfa alatt.
Amikor iskolába kerültem, egy osztálytársam fontoskodva felvilágosított, hogy nem is a Jézuska hozza az ajándékot, hanem a szüleinktől kapjuk. Én csak szótlanul bólogattam, de tudtam, hogy hozzájuk persze nem megy a Jézuska, mert ők, szegények, nem járnak templomba. Mi azonban természetesen az égből kapjuk a karácsonyfát. És valóban, csodálatos, hatalmas, terebélyes karácsonyfáink voltak, édesapa falusi rokonai hozták szekéren a saját erdőjükből (ameddig még nem vették el tőlük) frissen kivágva szenteste délutánján. Erre az időre édesanyámék minket, gyerekeket ügyesen eltávolítottak otthonról. Nagybátyánk, Tibi feladata volt, hogy elkísérjen bennünket a hegyre, ahol egész délután szánkóztunk. A gyümölcsös fái között húzódó pályát először elő kellett készíteni, a puha havat le kellett simítani, döngölni, ami elég vesződséggel járt, de nem bántuk. Utána fáradhatatlanul siklottunk végig a lejtős domboldalon és húztuk fel ismét a szánkót, hogy újra kezdhessük az egészet. Közben alkonyodni kezdett, és bár jól éreztük magunkat, mégis úgy gondoltuk, hogy haza kellene már indulni. A félhomályban, ahogyan közeledtünk a városhoz, egyre több fényes ablakot láttunk, egyre több házban gyúlt ki pislákoló fényesség, egy-egy ablakon belesve a félig lehúzott redőny mögött karácsonyfák körvonalait sejtettük.
Hazaérve az ádventi koszorú köré gyűltünk, és énekelve-imádkozva vártuk a nagy pillanatot, a csengő hangját, ami jelezte, hogy hozzánk is megjött a Jézuska.
Amikor meghallottuk a csilingelést, édesanya ünnepélyesen kinyitotta a középső szoba kétszárnyú ajtaját, és mi lenyűgözve léptük át, bámultuk a fényárban fürdő, illatozó fát, a szikrázó csillagszórókat, a rebbenő gyertyalángokat és a sok ajándékot a fa alatt. A karácsonyfát nem villanyégők füzére világította meg mint manapság, hanem az ágak hegyére csíptetett igazi gyertyák. Ámulattal nézegettük a (házilag készült) ezüstös hegyű papírcsillagokat, a csillámporral bevont apró házikókat, a kis kápolnát, és persze a törékeny üveg-díszeket, gömböket, madarakat, amikből minden évben tönkrement néhány. Különleges volt a pattogatott kukoricából fűzött lánc, szemeit rózsaszín és világoskék édes cukormáz borította. Az omlós, kakaós, kávés, diós szaloncukrot otthon főzték – mivel a boltban szaloncukrot nem árultak –, és szinte szétolvadt a szánkban (17).
A fa alatt elénekeltük a „Mennyből az angyalt”, utána a „Dicsőség mennyben az Istennek”, majd a „Fel, nagy örömre” következett, aztán a Szentírásból valamelyik felnőtt (már nem emlékszem, hogy ki) felolvasta Jézus születésének történetét. Ezt türelmesen meg kellett várni, de közben már azon jártattam a szememet, vajon melyik ajándék halom az enyém. Sok ajándékot kaptunk. Édesanya egész évben gyűjtögette, ismerősöktől vásárolta, akiknek a nagyobb gyerekei már nem játszottak, aztán felújította, megjavíttatta. A legkedvesebb ajándékom minden évben egy-egy porcelán fejű alvóbaba volt, édesanyám játékai közül több is megmaradt. A babához általában babaruhák is tartoztak, amiket Nyanyó nagynéném varrt vagy horgolt. Amikor 1949-ben Mari húgom megszületett, pólyás babát kaptam, amikor elsős lettem, iskolás baba került a karácsonyfa alá igazi bőr hátitáskával (az ismerős suszter készítette), benne pici füzetekkel, apró ceruza-csonkokkal. Egy másik évben bababútor volt az ajándék, ami szintén édesanyámé volt egykor, csak át kellett festeni. Ruhaneműt, kesztyűt, sálat, zokni is hozott a Jézuska, ezek kevésbé tűntek fontosnak, annál inkább a mesekönyvek, melyeket ugyancsak „kéz alatt” szereztek be. Közös ajándék volt a társasjáték (nem tudom, honnét vették), és este, a finom ünnepi vacsora után együtt ki is próbáltuk. Egyszer közösen kaptunk két szem narancsot. Életünkben először kóstoltuk meg, de nem rögtön, ezzel még várni kellett. Édesanyám cakkosan bevágta a héjukat nagyon óvatosan, úgy, hogy alul meghagyta a héjat egyben, utána szétválasztotta a gerezdek felső felét, így a két narancs olyan lett, mint egy-egy csodaszép virág, szétnyílt szirmokkal, amit nem győztünk bámulni. Aztán nemcsak a gerezdeket osztotta szét, hanem a héj darabkáit is, ezeket még napokig szagolgattunk.
Karácsonyeste sokáig fennmaradtunk, és aki akart, elmehetett a felnőttekkel az éjféli misére. Hát ehhez a legkisebbek is ragaszkodtak, bár nagyon hideg volt a templomban. De olyan szépen harsogott a sok ismerős karácsonyi ének, hatalmasan zengett az orgona! Kivételes eseménynek számított, hogy a mise végén elénekeltük a Himnuszt, ami akkoriban nyilvánosan nem hangzott el sehol, csak a templomban.
