A meglehetősen elhasználódott állapotban, hiányosan a Göcseji Múzeumba került, népies ónémet stílusban, 1870-1880 körül, fenyőfából készült kistálaló szekrény viszonylag gyakori típust képvisel. Háromszintes. Az alsó zárt, fiókkal koronázott, és a felső üveges, szintén kétajtós szekrényt nyitott polc választja el. Sarokrészein és a szekrényajtók találkozásánál kannelúrázott, felül tölgyleves motívummal lezárt pilaszterek díszítik. A levéldíszes fejezetdíszek ugyan faragottnak látszanak, de teljesen egyformák, alighanem asztaloskellékként, készen voltak megvásárolhatók, anyaguk is eltér a szekrény többi részétől. Az ilyen konyhai szekrények a szerényebb lehetőségekkel megáldott háztartások bútorzatához tartoztak, sem puhafa anyaguk, sem szériában készíthető, egyszerű – bár bizonyos igényeket mégis tükröző – formájuk nem utal gazdagabb környezetre.
Amiért megakadt rajta a tekintetem, nem is muzeológiai értéke, sokkal inkább az, hogy szélesebb, nagytálaló jellegű párdarabja botfai otthonom díszét képezi. Ennek felső részén, a két, üvegezett szekrényajtó között még egy polcos rész is található. Érdekes történet is fűződik hozzá, ami egyben a típus széleskörűen elterjedt voltát is mutatja. Családi örökségként került tulajdonomba vagy negyedszázada. Egy távolabbi, idősebb, gyermektelen nőrokonunké volt, akinek budai családi házát nővére Németországban élő gyermekei örökölték. Az új tulajdonosok az eladásra került házból az értékesebbnek látott holmikat elvitték, a konyhában lévő fehérre mázolt, igen piszkos, kopott, egyik sarkán tégladarabbal alátámasztott, lapján szürke eternit-darabbal fedett szekrényt viszont, mint szükségtelen kidobandót, otthagyták. Mikor Édesapámmal átnéztük a házban maradt, családi szabad elvitelre hagyott „csekmetetet”, felfigyeltem a jó arányú bútordarabra, ami pont akkora volt, amekkora tárolóbútort már egy ideje keresgéltem ebédlőasztalunk mellé. Megszerveztem Zalába szállítását, nem is haza, hanem egyenesen a néhány faluval arrébb lakó Németh János bútorrestaurátorhoz, aki vállalta a fehér festék eltávolítását, majd rendbetételét és kiegészítését. Állapota az eredetihez immár közelít, felülete az eredetihez hasonlóan festetlen, natúr fenyő maradt – azóta jónéhány hasonlót láttam már.
A fő érdekessége mégis az, hogy Budapest 1944-1945-ös ostroma emlékeként a restaurátor munkája során két, a szekrény ajtajába fúródott géppisztoly-lövedéket talált.
Ezeket nem lett volna egyszerű eltávolítani, ezért a roncsolódásokat műfával kiegyenlítette. A két lövedék helye ma is látszik, emlékeztetve a hetvenhat évvel ezelőtti szörnyű budapesti tél szenvedéseire. Azt már nem őrizte meg a családi hagyomány, hogy egy pásztázó sorozat kósza lövedékei találtak-e utat az ablakon keresztül az ebédlőszekrényhez, vagy a házba is behatoló katonák erőszakoskodásának emlékeit őrzi testében. Maga a szekrény huszonöt éve a mai helyén áll, megadja kis ebédlőnk alaphangulatát, ami látogatóinknak is gyakran feltűnik, és a mi kedélyünket is újra és újra felvidítja.
