Tik-tak. Milyen különös, a világon szinte valamennyi nyelven értik ezt a hangutánzó szót. Tik-tak. Jár az óra, hol cammog, hol repül az idő.
Amíg gyerek voltam, valahogy mindenre jutott elegendő. A biztonság, a szeretet vett körül, és órák mindenütt. A lakásunkban, az utcán sétálva, a nagyszüleim soproni házában, az órásmester nagyapám üzletében. Nem meglepő, hogy életem első karóráját, egy piros bőrszíjas fehér számlapos mechanikus órát tőle kaptam ajándékba. Karácsony idején történt, hatéves voltam. De előtte, a téli szünetben a nagypapám mindenáron meg akarta tanítani nekem az óra járásának a titkát. A konyhában ültünk és egy piros almát szeletelt, először félbe, majd negyedbe. Elmagyarázta, miért felel a nagy- és miért a kismutató. Ezután bementünk a hallba és az állóóra mutatói táncolni kezdtek. Együtt olvastuk le az éppen aktuális pontos időt. Akkor még nem értettem, de néhány napra rá, a karácsonyfa ágára akasztott dobozkát bontogatva kimondhatatlanul örültem, és büszke voltam életem első karórájára.
Mikor fiatal felnőtt lettem, nem volt elég a napi huszonnégy óra. Egyszerre több dologba is belefogtam. Egyetemi előadásokra jártam, tanultam, nyelvórákat adtam, tolmácsoltam, rajzoltam, festettem, utaztam, barátokkal és barátnőkkel találkoztam, kiállításokra és koncertekre jártam. Éltem az egyetemisták élménydús, alkalmanként zűrzavaros életét. Aztán jött az első, majd a második munkahely…
A nagyszüleim közben az angyalokhoz költöztek és édesapám festményein megjelentek az óraszerkezetek és alkatrészek. Különös, szemet gyönyörködtető és elgondolkodtató alkotások születtek. Most már a lakásom és apukám műtermének falain is körbevesznek az órák.
Majd jött az én kis csodám, megszületett a kislányom. Pontban 9:24 órakor. Sokan mondták, az idő végérvényesen felgyorsul. Nem hittem el, de már tudom, életemből száz év sem lesz elég. Szeretném látni gyermekem nagykorúságát, szeretnék vele együtt örülni a sikereinek. Jó lenne majd megélni az unokám születését, jó lenne így, ahányan a családban most vagyunk, sok-sok karácsonyt együtt ünnepelni. Ha tehetném, most azonnal megállítanám az időt.
De az óra – még ha kecsesen is – ketyeg tovább. Tik-tak.
▪ ▪ ▪
A rugós óraszerkezet 16. századi felfedezésének köszönhetően tudtak régen az órások hordozható időmérőket készíteni. 1670 előtt – a hajszálrugós órabillegő feltalálása előtt – pontatlanok voltak az útiórák. Az első kocsiórát (így is nevezték az ilyen típusú időmérőket) 1796-ban Abraham-Louis Breguet készítette egy igen híres államférfinak. Ő volt Napoleon, aki az egyiptomi hadjárat idején elsőként ismerte fel az útiórák használati értékét, és ragaszkodott ahhoz, hogy valamennyi tábornoka vigyen magával kocsiórát.
Az útiórákat szabványméretűre készítették, és tokot is varrtak hozzájuk. Az óraszerkezetek különböző finomságúak voltak. Az egyszerűbbek nem ütöttek, de a mívesebbek egész-, fél- és negyedórákat is jeleztek. Általában sárgarézből készültek, oldaluk üvegezett volt, tetővel és hordozófüllel látták el őket.
A fotón látható útióra a Hertelendy-hagyatékból került a Göcseji Múzeum gyűjteményébe.
