Valószínűleg sosem fogom elfelejteni az érzést: hóeséses délutáni szürkületben állok az út szélén, az összes rajtam lévő ruha, és a hajam is vizes, a hőmérséklet fagypont körüli, előttem pedig a múzeum kisbusza az árokban, kerekeivel az ég felé, és az egész alig látszik ki a vízből. Budapestről mennénk vissza Zalaegerszegre, egy hamarosan a Göcseji Múzeumban nyíló kiállítás miatt készített interjút követően, amikor a buszunk megcsúszik, és az árokba fordulunk: hárman múzeumi kollégák, és a Zalaegerszegi Televízió operatőre.
Én az ennyire váratlan helyzetekben többnyire nem tudom, merre induljak, a jéghideg ruha sem wellness-élmény, nem segíti a teendők átlátását. Csupa nem praktikus dologra gondolok: hogy mennyire klassz, hogy nem lettünk sajtóhír és/vagy gyászjelentés, hogy a vízben ázó telefonomról elveszett a fél életem, hogy megígértem a lányomnak, hogy sietek haza, ilyesmi. Arról viszont ott az út szélén állva elképzelésem sincs, hogy innen hogy lehet egyáltalán hazajutni. Közben szerencsére a kollégáimnak több a lélekjelenléte, mentik a kamerát, hívják a főnökünket, intézkednek. Az autók sorra lassítanak, mindenki megkérdezi, mit segíthet. Mi mondjuk, hogy köszönjük, már alakul. Én sokáig nem tudom, mi az, ami alakul, őszintén szólva fogalmam sincs. Csendesen örülök, hogy élek.
Eddigre a céges telefonomon elérnek a kollégáim, megtudom, hogy a Balatoni Múzeumból már úton vannak értünk (ebből esik le, hogy Keszthelyhez közelebb vagyunk), majd kérik, hogy adjam át a telefont Zolinak (Orha Zoltán, régész, Göcseji Múzeum), azt remélik, vele könnyebb lesz kommunikálni.
Jogosan persze. Közben úgy tűnik, sosem lesz ennek vége.
Megjönnek a rendőrök, nem is tudják rendesen lefotózni az autót, lehetetlen az úton kívül máshonnan megközelíteni. Személyi sérülés nincs, lakcímkártya, jegyzőkönyv, viszontlátás.
Autó tűnik fel, ami nem csak lassít, mellénk is parkol. Emberünk a Balatoni Múzeumból (Samu Zoltán Tamás). Nem tudom érzékeltetni az örömöt, ami elönt, amikor beülhetek a meleg kocsiba. Már sötét van, mire Keszthelyre érünk, a Balatoni Múzeum amúgyis klassz, de most a sötétben világító hó, a délutáni események és a közben belémdiktált védőital (a.k.a pálinka) csodálatosnak láttatja velem az életet, indokolatlan mértékben élvezem, hogy a raktáron át jutunk a vendégszobába. Mindenki nagyon kedves, megérkezik Havasi Bálint (igazgató, Balatoni Múzeum), kérdés nélkül teát készít, törölközőt ad. Kevés tart vissza attól, hogy a nyakában kössek ki.
Mondok is valamit, valami köszönetfélét. Jóban vagyunk, barátságosan int, hagyjam el. Merthogy szerinte mindez semmiség, mindenki megtenné.
Már hazafelé tartunk, Kaján Imre (igazgató, Göcseji Múzeum) jön értünk (ilyen menő napunk van, mit lehet tenni) – amikor azon gondolkozom, hogy nem válaszoltam Bálintnak.
Kedves Bálint! Örülök, hogy itt a segítségnyújtás első szóra, magyarázkodás nélkül magától értetődő.
Szívesen élnék egy olyan világban, ahol mindenki számára az.
Köszönünk mindent.
Szigeti Éva, Göcseji Múzeum
