A választás gyors volt. Ahogy végigszaladt a tekintetem a tárgylistán, rögtön megállapodott a szentképeken, s ahogy elolvastam a róluk szóló leírást, miszerint a képek hátlapján szereplő fohászokat a Morandini család hölgytagjai imádkozták az első világháborúban harcoló rokonaikért, egyből Reményik Sándor Valaki értem imádkozott című versének sorai jutottak eszembe:
„Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.
Jó barátom vagy testvérem?”
Két éve, mikor utoljára jártunk a házsongárdi temetőben, a Reményik-sírra is vittünk egy szál virágot, és ezt a versét idéztük fel. Már hagyomány, hogy mikor Kolozsvárra megyünk, felkeressük Dsida Jenő, Kós Károly, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella és Reményik Sándor sírhelyét.
Az a tény, hogy ez a versszak megmaradt bennem, szinte a csoda határait súrolja, mert – ezt be kell látnom – pocsék a versmemóriám. Arra pontosan emlékszem, hogy mit játszott a nemzeti tizenegy, és ki rúgta a gólokat, amikor életem első válogatott meccsét láttam (Magyarország – Brazília 3:0 Détári, Kovács Kálmán, Esterházy), vagy könnyen fel tudom idézni a hiénafajokat (barna, foltos, csíkos, cibet), és egyéb teljesen felesleges információk foglalják az emlékadattáramat, de ami igazán fontos lenne, hogy nagy költőinktől magabiztosan idézzek, az nem megy, nem és nem. Hetekig küzdöttem, hogy megtanuljam a két kedvenc versemet Szilágyi Domokostól (Pogány zsoltárok, Megvert az Isten), de beláttam, hasztalan a küzdelem…
No, de térjünk vissza eme írás ihletőihez, a szentképekhez. Ezekkel a szakrális tárgyakkal a kapcsolatom nem újkeletű.
Anyai nagyanyám mélyen hívő asszonyként gyűjtötte a szentképeket. Őrzök is néhányat közülük. Nagy becsben tartom mindet egy régi imakönyvben, ami szintén nagymamai örökség. Sokáig magammal vittem mindenhova a kis breviáriumot, és ezzel kicsit nagyanyámat és az ő rendíthetetlen hitét is.
Aztán kezdett szétesni lapjaira, így már egy fix helyet kapott, megóvva a további állagromlástól. Apropó, állagromlás. Plébánosunk, az általam oly nagyon tisztelt Ocsovai Grácián atya egyik szentbeszédében azt javallotta, hogy a széteső, elszakadt, eltörött szent tárgyainkat semmiképpen ne dobjuk ki, hanem – ha lehet – tegyük egy épülő ház alapjába, a falba, esetleg ássuk el a kertünkben, avagy egy rövid ima kíséretében égessük el. Házat nem akarok építeni, s bár kertem már van, egyelőre nem tervezem a búcsút sem a szentképektől, sem a megviselt imakönyvtől. Maradnak most már velem a végéig.
Morandinik. A Morandini családról először Németh Miki kollégámtól hallottam. Tőle tudom, amit már korábban is kellett volna – és nemcsak focieredményeket vagy hiénafajokat memorizálni, hanem megismerni a városom épített értékeit. Az ő útmutatása és Megyeri Anna nagyszerű Morandini-monográfiája segítségével fel is kerestem a híres építész família által tervezett épületeket. A kedvencem a két Virág Benedek utcai ház, még így, új köntösükben is.
Világháború. Nem az első, hanem a második. A családi legendárium csak a második világháborúról emlékezik meg. Mindkét nagyapám harcolt a fronton. Bővebben apai nagypapám mesélt a háborús élményeiről, leginkább a hadifogság éveiről. Ukrajnában volt 1948-ig, egy étolajgyárban dolgozott. Panasz nem hagyta el a száját, de hamiskás mosollyal gyakran felidézte a derűsebb történeteket. Például azt, hogy egy disznógyomrot kötözött a hasa elé, abban csempészte ki a gyárból az étolajat. Az őrök meg is jegyezték, hogy milyen szépen ki van gömbölyödve, míg ők éheznek. A legvalószínűbb az, hogy szemet hunytak a csempészés fölött. Összekacsintottak, az őrök között is voltak kiváló emberek. Nagypapa aztán a kilopott olajat elcserélte a környék asszonyaival némi élelemre, talán savanyú fekete kenyérre. Állítólag a barter tartalmazott némi ecetes uborkát és egy-egy üveg vodkát is…
Mindkét nagypapám épségben hazatért a háborúból. Valaki értük is imádkozott.
