Gyakran kerül az ember választás elé. Van, hogy az ember életét alapvetően meghatározó kérdésekben, de olyan is akad amikor nem sorskérdésekben ugyan, de muszáj dönteni.
Ez utóbbi körbe sorolnám azt a pillanatot, amikor választani akartam a Göcseji Múzeum új állandó kiállításába kerülő tárgyak közül egyet. Nem könnyítette meg helyzetem, hogy jó párral közülük – anno, amikor múzeumi létem nagyobbik részét ezek restaurálása töltötte ki – napokat, sőt heteket voltam együtt. Kellett hát egy koncepció!
Végül úgy határoztam az a tárgy lesz a kiválasztott, amelyik a tárgyfotókat nézve a legmélyebbre hatol a lelkemben. Így esett a választásom a 2009-ben gyűjteménybe került vívósisakra és tőrre. Nem tisztem a tárgyak hiteles történeti leírása, inkább szólok a láttukra előtolult fiatalkori emlékekről.
Váratlanul ért amikor megtudtam, hogy Andi húgom vívni kezdett. Ez a sportág korábban nem volt része az életemnek. Azonkívül, hogy ugyanolyan önfeledt örömöt okozott az 1988. évi szöuli olimpián a kard csapat – Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Nébald György, Szabó Bence – aranyérme, mint Darnyi Tamás két fantasztikus győzelme.
Elsőre sokkal inkább gondoltam azt, hogy az én húgomnak végérvényesen elmentek otthonról, mintsem, hogy megfontolt döntést hozott volna. Aztán ez hamar megváltozott. Az első megnyugvást az hozta, amikor világossá vált számomra, hogy Csikós Tanár Úr annak ellenére, hogy a vívás egyik legfontosabb zalaegerszegi letéteményese volt, az atlétika mellett tette le végül voksát, folyamatosan rajta tartotta szemét a Z.Dózsa vívóin. Ő volt az, aki – Csapó Béla Bácsi mellett – egy életre megszerettette velem a sportot.
A vívás szépen lassan része lett családi hétköznapjainknak. Annyira, hogy egyszer egy gyermekversenyen még bírónak is beálltam egy asszó erejéig!
1989-ben, a rendszerváltás évében – ahogy szinte minden – a sport körül is minden megváltozni látszott. Először az aggodalom kezdte átszőni a vívásról szóló beszélgetéseket. Úgy látszott bajba kerül a Z.Dózsa vívó szakosztálya. Az érintett családok összefogása nélkül a megszűnés veszélye fenyegetett. A sportban akkor még kevéssé jellemző civil összefogás példaértékűen dobott mentőövet! A vívópalántákat nevelő szülők – közöttük persze a mieinkkel! – hathatós támogatásával létrejött a „Santelli” alapítvány az ifjú vívókért!
A vívósport ennek köszönhetően nemcsak talpon maradhatott Zalaegerszegen, de egy év múlva életre szóló élménnyel lettem vele gazdagabb! A Zalai Hírlap 1990. november 20-i számának sport oldalán a „Fényesen csillogott az egerszegi tőr” cikke tette közhírré okát. A Zalaegerszegi vívás történetében először lett OB I-es tőrcsapata a városnak!
Tóth Ferenc edző vezetésével a Györe Szilvia, Hajdú Ibolya, Németh Gabriella, Pethő Szilvia, Tóth Andrea, Varju Andrea összetételű csapat vívta ki az élvonalba jutást! Aranyérmes igazolást kaptam rá, hogy drága testvéremnek nem elmentek otthonról amikor a vívás mellett döntött, hanem élete egyik legjobb döntését hozta!
Biztos vagyok benne, hogy Húgom, az őt kezdetektől támogató Édesapámmal együtt mosollyal arcukon figyelik a Zalaegerszegi vívósport fejlődésének legújabb állomásait, az új vívócsarnok megépülését. Fentről, az égi vívópalást széléről.
Különösen szeretem azokat a múzeumba került tárgyakat, melyek személyes élményeket képesek felidézni. A vívósisak és a tőr nekem szívmelengető pillanatokat adott!
Fotó: Bicskei József, Göcseji Múzeum
Képek forrásai:
