A puttó a reneszánsz és barokk képzőművészet jellegzetes motívuma, ruhátlan, pufók gyermekangyalt jelent. Ősei az ókori római gyerekszarkofágok szárnyas gyermekalakjai, amelyek nyomán figurája nem csupán az újkori keresztény, hanem – szárnyas gyermekistenként – a mitológiai témájú ábrázolásokon is feltűnik. A keresztény ikonográfiában a puttók a mennyei angyalseregek tagjai, a gyermeki ártatlanságra utalnak (ld. Lk 18:16). Gyakran ábrázolják őket a betlehemi pásztoroknak a Jézus születését hírül adó Gábriel arkangyal kíséretében (Lk 2:13), és megjelennek a Megváltó születésének ábrázolásán is, aminek révén szorosan kapcsolódnak az adventi és karácsonyi időszakhoz. De nem csupán egyetlen ünnepkörhöz kötődnek, alakjuk szinte kötelező motívumává vált a bibliai jeleneteket és a szentek legendáinak egy-egy részletét ábrázoló oltárképeknek és az oltárok faragott díszének, egy idő után pedig önálló díszítőelemként is gyakran feltűntek.
A Göcseji Múzeum által 1975-ben megvásárolt Hertelendy-gyűjtemény több barokk alkotást is tartalmazott, ezek provenienciája sajnos gyakran hiányos. Ezek közé tartozik a minden bizonnyal egy 18. századi oltár faragott díszéhez tartozó puttópár is. Esetünkben, mint ahogy ez gyakran előfordul, a gyermekangyaloknak csupán a feje és a szárnyai kerültek kidolgozásra, utalva arra, hogy a felhők között repdesve, azok takarásából kandikálnak ki a nézőre. Az élethűen festett, átszellemült tekintetű két gyermekfej a barokk művészet teatralitásának fontos, az áhítatosság elmélyítésére szolgáló kellékei közé tartozik
