Haragszom az útszéli keresztekre – környezetem bizonyára tudja rólam. Na nem a tárgyra, azokkal semmi bajom, hanem az őket jelölő szóhasználatra. Ahogy anyagot kerestem a műemlékekről szóló bejegyzéshez, megint szembesültem azzal, hogy nagyon sokan, sokhelyütt útszélinek írják azokat a szakrális emlékeket, amelyeket a nép jámborsága állított az idők folyamán azok mellé az utak mellé, amelyeken gyakran, esetleg nap mint nap elhaladt.
És kibújt belőlem a „nyelvnáci”.
Tudom, nagyon sokan szinonimaként használják, még az általam nyelvi ügyekben orákulumként tisztelt Kosztolányi is, de engem kellemetlenül szurkál ez a szókapcsolat. Az útszéli szó ugyanis alapesetben is az utak szélén szolgálatot teljesítő, magukat sokszor erőszakosan kínálgató „hölgyekhez”, nézeteltéréseiket tisztázó hangnemhez kötődik.
Az értelmező szótár még konkrét – tehát nem átvitt – esetben használva is rosszalló értelmet tulajdonít neki: Útszéleken, utcán tartózkodó, ott ácsorgó, üzelmeit ott folytató személy. (Le sem merem írni, kimindenki!) Átvitt értelemben meg aztán … A jó ízlést, illemet sértő; közönséges. (Itt még a politikus megemlítődik, mint példa!)
Ráadásul, amióta ez a kellemetlen mellékzönge tudatosult bennem, kifejezetten figyelem az „inkriminált” szakrális emlékeket. Legnagyobb részük nem is az utak szélén, hanem az út mellett fekvő szántóföldek, mezők stb. szélén állnak, többnyire jó mély árok választja el őket az úttól. Nem véletlenül, hiszen a megrakott szekerek, a megbokrosodott lovak által elragadott kocsik könnyen kárt tehettek volna bennük. A faluban felállított keresztek sem közvetlenül az út mellett, hanem a „parton” vagy egyenesen az állító kerítésén belülről nézik a járókelőket. (Sosem a porta felé fordulnak.)
Ha az érvelésem kevésnek bizonyul és nem győzi meg az olvasót, gondoljon arra, így a nagyhét közeledtével, hogy ez az útszéli jelző bánthatja azok lelkét, akik a keresztek felállításával és rendben tartásával istenhitükről és hagyományaik tiszteletéről tettek tanúságot.
