2001 óta minden év, április 16-án emlékezünk meg a holocaust magyarországi áldozatairól. 1944-ben ezen a napon kezdődött meg a magyar zsidók gettókba tömörítése Kárpátalján. Mintegy 400 ezer zsidó vallású embert zártak gyűjtőtáborokba és indultak el velük a szerelvények a hírhedt koncentrációs táborokba.
A holocaust nem csupán azzal egyenlő, ami a koncentrációs táborokban történt, annál sokkal többet jelent. Egy olyan békés kisvárosban, mint amilyen Zalaegerszeg volt a két világháború között, megtörténhetett, hogy a helyi közigazgatás által felügyelt szervek törvényes rendeletekkel megfosztották, majd módszeresen kirabolták, megkínozták és agyonverték saját állampolgáraikat. Nem tekinthetők háborús bűntettnek, hiszen nem a frontvonalban harcoltak, hanem attól távol eső kisvárosban éltek.
A Göcseji Múzeum történeti raktárában vállfán lóg egy kék-szürke csíkos rabruha, leírása szerint egy „Hefling-zakó”, melyet erős vászonból varrtak, valószínűleg koncentrációs táborban viselték, bal oldalára számot varrtak: 109328, eredete ismeretlen. Nem tudjuk, ki, mikor hordta, milyen körülmények között.
Dr. Garai Tamás nyugalmazott okleveles mérnök visszaemlékezése 2000-ben került a múzeum adattárába. Ebben a memoárban a Zalaegerszegről elszármazott mérnök gyermekkorát és a holocaust borzalmait meséli el. Levéltári kutatások alapján (köszönet érte dr. Kulcsár Bálintnak) tudjuk, hogy Garai Tamás 1927. május 3-án született Garai Sándor és Spiegel Lenke gyermekeként. Az édesapa, Garai Sándor mérnök 1893-ban szintén Zalaegerszegen született. Sándor műegyetemet végzett, majd az 1920-as években tervezőként és kivitelezőként dolgozott. Irodája, az általa épített, Kossuth utca 39. száma alatt állt. Az ő nevéhez fűződik többek között az evangélikus parókia, több lakóház és az 1926-ban emelt tűzoltólaktanya is, melynek különleges tornya ma is a város egyik meghatározó épülete. Az épületen emléktábla őrzi a tervező és kivitelező emlékét, akit 1944-ben innét a városból vittek Auschwitzba, ahol valószínűleg a halálát is lelte.
A következőkben a visszaemlékezés alapján vázolom fel a zalaegerszegi eseményeket és a főhős néhány koncentrációs tábori élményét. A memoárból nagyon jól kirajzolódik a zalaegerszegi zsidó közösség asszimilálódott élete, akik nem különböztek a velük egy társadalmi csoportba tartozó keresztényektől, ugyanoda jártak sportolni például a ZTE-be, együtt kártyáztak a kaszinóban, vitatkoztak az ipartestületben. Ugyanoda járatták a gyermekeiket elemi iskolába vagy a gimnáziumba. A zsidókkal szembeni diszkriminációkat az 1940-es évektől lehetett csak bizonyos jelekből észlelni: például a cserkészcsapatba nem vették fel a zsidó fiúkat, majd „munkaszolgálatos előképző” csapatokba osztották őket, hogy sárga karszalaggal a kezükön lapátolják a havat, tegyék rendbe a levente-pályát.
A legnagyobb törés 1944 tavaszán következett be, mikor az országos eseményekre reagálva, Zalaegerszegen is elrendelték a zsidók gettókba költöztetését: „Életem egyik legfájdalmasabb emléke: mikor kiléptünk a házból, Apám leroskadt a terasz lépcsőjére és fájdalmas zokogás vett erőt rajta. Véget ért minden, amiért életében dolgozott és küzdött.”
A zalaegerszegi zsidók számára végül két gettót különítettek el: a nagyobb rész a Kölcsey utca, Kis utca, Kovács Károly térig (ma ez a Balaton szálloda és Kovács Károly tér körüli rész) illetve a kisebb rész Tompa és Iskola utca környéke (ma Göcseji Üzletház környéke Iskola és Tompa utca környéke). Eleinte a gettókban szűkösen, ugyan, de minden család megpróbálta az életét normalizálni: volt élelem, gyógyszer, orvos. Szinte mindenkinek voltak keresztény barátai, jóakarói, akik a lecsökkentett fejadagok kiegészítésére élelmiszert juttattak a zsidó negyedbe. A helyzet akkor vált szörnyűvé, mikor a zalalövői, sümegi, keszthelyi, tapolcai és zalaszentgróti gettók lakosait is beköltöztették Zalaegerszegre. A zsúfoltság elviselhetetlenné vált.
A zalaegerszegi gettó életéről több fotó is készült, többek között a Magyar futár című lap (1941-1944 között működő képes politikai hetilap) is közölt néhányat:
1944. június 30-án a Zalmegyei Ujság beszámolója szerint a hatóságok nyomozást indítottak a zsidók által rejtegetett értékek felkutatására: „Június közepén csendőrök vették körül a gettót, majd július 2-án reggel a gettó minden lakóját a zalabesenyői úton lévő téglagyárba hajtották ki. Ma is előttem van a jelenet, amikor a rendőrök végig kísértek bennünket – talán kétezer embert – a város főutcáján. Az ablakokban, kapukban álltak a város lakói, szomszédaink, egykori barátaink. Voltak, akiknek kaján nevetése rögződött bennem utolsó képként, mások arcán félelmet véltem látni: mi jöhet még? Az emberek nagy része azonban közönyös volt.”
A téglagyári razzia három napig tartott, ahol a zsidóktól minden pénzt, értéket elvettek, testi motozásnak vetettek alá mindenkit. A gazdagabb zsidókat egyenként behívták az irodaépületbe, ahol irtózatos veréssel akarták kiszedni belőlük, hova rejtették a kincseket. A negyedik nap 70 fős csoportokba osztották őket és marhavagonokba zsúfoltak mindenkit: „Koncentrációs táborokról, megsemmisítő táborokról nem is hallottunk, vagy ha voltak is kósza hírek, nem hittünk nekik.”
Garai Tamás 1944 nyara és 1945 nyara között több koncentráció táborban is megfordult: Auschwitz, Buchenwald, Zeitz, Dora. Visszaemlékezésében részletesen ismerteti az őt élt élményeket, néhány részlet:
„Anyámtól azonnal elváltunk, öcsém látta, hogy a kisebb fiúkat más irányba terelik, csókkal búcsúzott apámtól és tőlem, többé soha nem láttam. Apámmal még egy napig együtt voltunk, aztán őt sem láttam többet. Mélyen az emlékezetembe rögződött az SS-tiszt képe, akinek intésére jobbra vagy balra – a gázkamra felé – mentek az emberek. A háború után közölt képekből ismertem fel ebben az arcban Mengelét.” „[Apám] utolsó szavai hozzám ezek voltak: Ha vége lesz, siess Egerszegre, ott találkozunk! (…) soha többé nem láttam apámat.”
„A kivonulás, bevonulás, sorakozás mindig ötös sorokban történt. Így könnyebb volt az emberek számolása. Még álmomban is az ötös sorokat, a Fünferreihent láttam.”
„Milyenek voltak az emberek a táborban? Egyszerűen szólva különbözőek. Volt, aki a társát képes volt meglopni, az életet jelentő kenyerét elvenni, volt apa, aki fiával veszekedett egy darab élelem miatt. De megmutatkozott egyesek emberi nagysága is: akik a legnehezebb munkákat a gyengéktől átvállalták, akik a betegeket a munkahelyen elbújtatták, vigyázva, hogy fel ne fedezzék távollétüket. Vajon más embercsoport ilyen körülmények között másképpen viselkedett volna? Nem hiszem.”
„A legjobb étel a héjában főtt krumpli volt, sokan annyira szenvedtek az éhségtől, hogy még a lepucolt krumplihéjat is megették.”
„Volt nap, amikor a reggeli után az SS-ek körülvették a teret, és aki nem vonult ki munkára, azokat szigorú vizsgálatnak vetették alá, ha úgy látták, hogy rövid idő alatt nem lesz munkaképes, oda irányították, ahonnan nem volt többé visszatérés.”
„Én rettenetes ütést éreztem a combomon. A sínek mellett fekvő sebesültek jajgatása töltötte be a mező koratavaszi csendjét. Láttam, hogy két SS-katona egy fehérköpenyes emberrel jön, az utóbbi kezében hatalmas (állatorvosi) injekcióstű. A halottakat a katonák félredobták. a súlyos sebesültek esetében intett és a fehérköpenyes egy injekciót szúrt beléjük, néhány perc múlva a halottak közé dobták őket is.”
„Április 11-én láttuk meg az első amerikai katonát.”
„Én július 10-én szálltam be egy nyitott tehervagonba csupa magyarral. Jókedvűek voltunk, énekeltünk, vicceket meséltünk- de tele voltunk szorongással: mi van otthon, kit fogunk megtalálni szeretteink közül.”
„Másfél napos vonatozás után leszálltam a régi egerszegi állomáson, mert az új épület le volt bombázva. (…) Rohantam fel az emeletre, ahol Anyám nyakába borulhattam. Ma is könnyes lesz a szemem, amikor erre a jelentre visszagondolok.”
Garai Tamás visszaemlékezését értékes gondolatokkal zárta:
„Egy nézet azonban megerősödött bennem: az embereket egyénileg kell megítélni, népek, foglalkozási rétegek, társadalmi osztályok nem rendelkezhetnek általánosítható jellemvonásokkal. Találkoztam a fasizmusnak az emberi gondolkodást megmételyező környezetében tisztességes némettel, de gazember zsidóval is. Csak egyes embert és nem népet, réteget, osztályt lehet és szabad szeretni vagy nem szeretni.”
A sorok között megbújva aztán, egy érdekes részlet tűnt fel:
„Az új szám: 109328. Amikor a felszabadulás után valamilyen raktárból új csíkos fogolyöltözetet szereztem, ezt a számot varrtam rá.”
A szálak összeértek. A több évtizede a raktárban lógó rabruha rejtélye megoldódott. Nem ismeretlen többé.
Utószó: Dr. Garai Tamás hazatérése után, érettségi vizsgát tett a zalaegerszegi gimnáziumban, majd a budapesti műegyetem mérnöki karán végzett és ötven éven át a magyar gazdaság különböző területein dolgozott. A Zalai Hírlap 2000. március 4-i számában készült vele egy interjú, a korábbi év október 16-án a tűzoltólaktanya épületén felavatott, édesapja emlékére állított emléktábla kapcsán. 2004-ben hunyt el Budapesten.
