Számos múzeumi műtárgyhoz fűződnek olyan érdekes történetek, amelyek a leltárkönyvbe vagy a gyűjtőnaplóba nem kerülnek ugyan feljegyzésre, de a múzeumi szakemberek számára összeforrnak az adott tárggyal. Ilyen ez a képzőművészeti gyűjteményünket gazdagító szép gipsz dombormű is. Anyaga azért „csak” gipsz, mert alkotójának nem volt lehetősége nemesebb matériából is kivitelezni. Vetró Andrással (1948), a jeles erdélyi szobrászművésszel talán 2004-ben ismerkedtünk össze, és mindjárt meg is invitáltam egy egerszegi kiállításra. A meghívást örömmel elfogadta, és a kiállítás a következő évben, április 29-én rendben meg is nyílt. Arról csak kevesen tudtunk, hogy a megnyitót mennyi nem várt bonyodalom előzte meg, majd később követte.
Kollégámmal, Horváth Imrével egy héttel a megnyitó előtt, a múzeum kisbuszával utaztunk a szobrokért – rövid marosvásárhelyi kitérővel – a művész lakhelyére, Kézdivásárhelyre. Vetró Bandi már mindent rendben előkészített, beszerezte a szükséges dokumentumokat – azt az egyet kivéve, amire a leghangsúlyosabban hívtam fel a figyelmét. Románia ekkor még nem volt uniós tagország. Egy nemzetközi megállapodás alapján bármely onnan hozott (vagy oda vitt) kiállításhoz szükség volt a minden egyes határátlépéskor, a határ mindkét oldalán lepecsételésre kerülő A.T.A. Carnet megnevezésű vámokmányra, amelyben a kiküldő vállalja, hogy a kivitt műtárgyakat hiánytalanul vissza is hozza a kiindulási országba. Bandi azzal fogadott, hogy túl macerás lett volna a beszerzése, mert csak Bukarestben lehetett volna kiállíttatni (mi a saját anyagunk esetében mindig Egerszegen intéztük), s különben is egy bőröndnyi kísérő dokumentuma van, és valahogy majd csak „kibeszéli a dolgot”. Ez nem tűnt ugyan megnyugtatónak, fogtam is a fejem, de már nem tehettem semmit. Az érkezésünket követő reggel bepakoltunk, s nekivágtunk a visszaútnak. Vasárnap volt, kora délután értünk a nagylaki határátkelőhöz. Román oldalon nem is volt probléma a kilépéssel, s a magyar vámosokhoz közeledve már kezdtem számolgatni a Zalaegerszegig hátralévő út hosszát. A töprengés nem tartott sokáig, mert a magyar vámosok közölték, hogy az A.T.A. Carnet nélkül itt bizony be nem visszük az anyagot, s legjobban tesszük – javasolta a parancsnokuk–, ha szépen visszamegyünk az 50 kilométerre lévő Aradra, és másnap a helyi hivatalban beszerezzük ezt a fránya iratot. Más alternatíva híján így is tettünk.
Aradon sikerült elég olcsó, ámde erősen lepukkant szállást találnunk, s este módunk nyílt megnézni a belvárost Zala György nem sokkal korábban visszaállított Szabadság-szobrával, majd vacsora után egy jó korsó sörrel leöblíteni az út porát. Másnap, hétfőn reggel a Román Kereskedelmi és Iparkamara aradi kirendeltségén azzal forráztak le, hogy a dokumentumot csak Bukarestben tudják kiállítani, és ehhez a kivitt alkotások összértékének 38%-át kaucióként letétbe kell ott helyezni. Erre persze semmilyen lehetőségünk sem volt. Tanácsukra átmentünk az aradi vámudvar vezetőjéhez, hogy kérjünk tőle egy olyan hivatalos okmányt, amely – reményeink szerint – elősegítette volna az anyag ideiglenes behozatalának magyar részről történő engedélyezését. Különböző bonyodalmak miatt (elromlott a román központi vámszerv szervere Bukarestben) ennek az okmánynak a megszerzése hat órát vett igénybe, így délután négyre értünk újra a nagylaki határátkelőhöz. Előtte megpróbáltunk érintkezésbe lépni azzal a magas magyar országos politikussal, aki két hónappal korábban, Bandi kiállításmegnyitója alkalmával azzal bíztatta őt, hogy ha problémája akadna a magyar hivatalosságokkal, keresse őt bizalommal. Most rövid úton azt üzente a titkárnőjével, hogy nem tud segíteni. Közben folyamatosan telefonkapcsolatban voltunk a múzeum akkori fenntartója, a megyei önkormányzat illetékes, számunkra fontos emberével. Ő, miután tájékoztattuk az említett politikus kiábrándítóan elzárkózó hozzáállásáról, felhívott egy másik fontos embert, aki viszont telefonált a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokának, azzal a kéréssel, hogy lehetne-e valami megoldást találni a helyzetre. A parancsnok belátta, hogy kevéssé szerencsés egy nemzetközi rangú erdélyi szobrászművésznek maga az alkotó és két múzeumi szakember által kísért alkotásait oda-vissza küldözgetni két ország között. Intézkedett, s így a szolgálatban lévő vámos már azzal a kérdéssel fogadott: „Maguk hozzák annak az erdélyi művésznek a kiállítását?” Majd – buzgó igenlésünket és némi dokumentálást követően – hozzátette: „No menjenek csak, de majd Egerszegen is pecsételtessenek!” Hazáig még jó darab utunk volt hátra, azért nem sokkal éjfél után végül megérkeztünk.
A kiállítást Vetró Bandi unokatestvére, az akkor a Hevesi Sándor Színházban rendezősködő Bereményi Géza nyitotta meg, szépszámú közönség előtt. A remek kis domborművet, amiről az egész eszembe jutott, a művész néhány héttel később, a zárás után ajándékozta a múzeumnak. Számomra itt véget is ért a kissé kalandosra sikerült történet, nem úgy Imre kollégám számára, aki nem csak az anyag elhozatala során volt kísérőm, de – immár nélkülem – ő is vitte vissza a szobrokat Kézdivásárhelyre. S bár az antik bölcs szerint kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, neki mégis sikerült, hiszen a galiba a hiányzó vámokmány miatt a visszaút során a határátkeléskor megismétlődött. Most a román vámosok nem voltak hajlandók beléptetni az anyagot, emiatt újabb nem tervezett éjszakát kellett eltölteniük Arad megye kies székhelyén. Az ottani vámudvarból csak másnap délután engedték őket útjukra, annak az ígéretnek fejében, hogy a szükséges pecsétet és aláírást Vetró Bandi hazaérkezését követően a kézdivásárhelyi vámkirendeltségen beszerzi. Magam csak azt nem értettem, hogy e megoldás kifundálása vajon miért tartott a buzgó hivatalnokoknak egy egész napig?
A Bohócrevans groteszk, egyszersmind emblematikus relief. A cirkusz zsúfolt nézőterén egymáshoz préselődő emberek figyelik tátott szájjal, lélegzetvisszafojtva a porondot, ahol a két hátsó lábán táncoló ló fején, egy kézen állva egyensúlyoz a bohóc, és ahelyett, hogy pillanatnyi felettébb ingatag egyensúlyi helyzetének megtartására koncentrálna, másik kezét az orra elé emelve csúfolódva ingerkedik a közönséggel. S bár a bohóc lehetőségei magukba foglalják a csúfolódás lehetőségét, inkább hajlunk arra az értelmezésre, hogy a közönségnek kiszolgáltatott, lehetetlen testhelyzetbe kényszerített komédiás ilyen módon vesz revansot megalázóin. A bohóc jelen esetben jól behelyettesíthető az egyrészt a kisebbségi lét, másrészt kisemberként a merev előírások kalodájába zárt erdélyi szobrásszal, aki ugyanakkor a művészet eszközeivel meg tudja fogalmazni saját karakteres és félreérthetetlen véleményét saját kiszolgáltatottságáról, amin bölcs, groteszkbe hajló derűvel igyekszik felülemelkedni és revansot venni.
Vetró András: Bohócrevans, patinázott gipsz, 41,5×49 cm, ltsz. K. 2005.4.1.
