Amikor készült az Utcák-terek-emberek – Zalaegerszeg régi képeken című kötet, lektornak dr. Simonffy Emilt (1928-2007) kértük fel, aki nagy lelkesedéssel magyarázta el, hogy az egyik régi képeslapon az egykori postapalota tetején mi utal arra, hogy bevezették már a telefont városunkba, s büszkén említette, hogy édesapja a postán dolgozott, ezért ő már gyermekként szakértőnek számított e témában.
Képeslap részlete a postaépülettel, tetején a telefonhálózat antennáival, 1913.
1903. júliusában már értesülhettek a Magyar Paizs hetilap olvasói arról, hogy a zalai közigazgatási biztosság „telefon-táv-beszélő hálózat létesítését kéri” a kereskedelmi minisztertől.
Az 1903. szeptember első hetében megkezdett munkálatokról a Zalamegye számolt be: „A vezetékállványokat erősítették a házak tetejére. Eddig felállítottak öt vasállványt. Egyet a Weisz Ede-féle házra, a plébánia épületre, a városházára, a Skublics-féle házra s a Korona szállodára. Zalaegerszegen ez ideig harminc telefonbérlő jelentkezett, akik évenként 120 koronát fizetnek a távbeszélő használatáért. Úgy halljuk, hogy a városi távbeszélőt a jövő évben bekapcsolják az interurbán hálózatba.”
Zalaegerszegen már korábban is működött helyi távbeszélő, így a kórház és a Szentlélek patika között. Kaszter Sándor gyógyszerész (aki1900-ban a 34 legtöbb adófizető polgár között foglalt helyet, tagja volt a közegészségügyi és a Baross-ligeti bizottságnak, mely a vasúti pálya mellett létrehozott liget gondozásának felügyeletére jött létre), már 1898-ban kapott engedélyt arra, hogy a zalaegerszegi városi közkórháztól a gyógyszertáráig vezetendő távbeszélő sodronyait a város tulajdonában lévő Arany Bárány vendéglő és a városháza épületén megerősíthesse.
Azonban a Magyar Királyi Posta által kiépített hálózatra kapcsolódó zalaegerszegi telefonok csak 1904 novemberében csörrentek meg városunkban. Ez alkalomból a Zalamegye hírlapírója „Megdrótozták a Várost” címmel írt hangulatos tudósítást. „Ezelőtt egy esztendővel rejtelmes alakok mászkáltak a Zalaegerszegi házak tetején. Felbontották a tetőket, állványokat állítottak a házak gerince fölé s húzták a végtelen sodronyokat egyik utcától a másikig. A hetivásározó jámbor göcseji ember bámulva nézte a munkát. Nini, megdrótozzák a várost, mint a repedt fazekat. … Mi városiak azonban jól tudjuk, hogy mire való az a sok drót. Azokon át fogunk a jövőben beszélgetni egymással Csáktornyától Balatonfüredig, sőt, ha éppen kedvünk tartja, Budapestig is. Haladunk a korral; végre Zalaegerszegnek is lesz telefonja.”
A városban természetesen a legfontosabb intézmények jutottak először telefonhoz, mint a kórház, orvosok, patikusok, a hivatalok, kereskedők, vendéglátóhelyek, valamint felállítottak egy telefonfülkét is. Nézzük, kiket is sorolt fel a Magyar Paizs december 1-jén: „Pár nappal ezelőtt vezettek be a telefont Zalaegerszegen 29 háznál. A következő számok alatt a következő helyeken lehet beszélni: 1. alispáni hivatal, 2. pénzügyigazgatóság, 3. *** 4 Gyarmati Vilmos, 5. Komlós M. Miksa, 6. Zalavármegyei takarékpénztár, 7. Kummer Gyula kávéház, 8. Polgár állatorvos, 9. Polgármester, 10. Zalaegerszegi takarékpénztár, 11. Hubinszky Adolf, 12. Lőwenstein Jakab, Ignácz, 13. Tűzoltó tanya, 14. Schütz Sándor, 15. Honvédség, 16. Zalamegyei központi takarék, 17. Boschán Gyula, 18. kórház, 19. Faragó Béla, 20. Gyepmesteri telep, 21. Téglagyár az alsóerdőn, 22. Rendőrség, 23. Gráner Lipót fia, 24. Államépitészeti [hivatal] 25. Ján Ferenc. 25. dr. Gráner Adolf, 89. Kocsiposta és táviratfeladó, 90. Fülke, 96. Postafőnök irodája.
1904. december 18-án a tarifáról is beszámoltak, abban a reményben, hogy lesz majd olcsóbb is. „A város területén kívül eső helyekre három percért 2 korona díjat kell fizetni. Ez sok, s nagyon megakasztja a hálózatnak igénybevételét, mert 3 percnyi beszélgetésért nem minden emberfia ad 2 koronát.” Akkor egy esti mulatságra a belépőjegy is két korona körül volt, valamint Keményfi Miksa, a „csodás és ördöngös” bűvészmester Arany Bárányban tarott előadására 1 koronáért, de 40,60 és 80 fillérért is lehetett jegyet venni.
A telefon híre, ami részben felváltotta a távírót, nem volt túlságosan hangsúlyos, hiszen a városi testület a telefon bevezetésének bejelentése napján is a Ganz és Társa céggel tárgyalt a villanyvilágítás bevezetéséről, amire csak a telefont követően, 1906-ban került sor.
Hamar kiderült, hogy a régi ispitából átalakított posta épülete kicsi és használhatatlan, az 1910-es években szép új épület tervét rendelte meg a posta Bernthaler Adolf Gusztáv építésztől. A Zsolnay kerámiával díszes, elegáns, későszecessziós „postapalota” felépítésére csak a háborút követően, 1923-1924-ben kerülhetett sor.
A régi és az 1924-ben épült új posta Serényi Árpád 1928-ban albumba ragasztott felvételén
1927-ben már növekedő telefonforgalomról, és mintegy 250 előfizetőről számoltak be, a kereskedők után lassan az iparosok is csatlakoztak a hálózathoz. A kisasszonyok munkáját pedig így mutatta be a Zalamegyei Ujság: „Egy úgynevezett »gyengébb forgalmú időszakban megnéztük a központ munkáját, amelyet nem is találtunk olyan csendesnek vagy pláne gyenge forgalmúnak. A laikus ember az első pillanatban szinte megzavarodva és értetlenül áll meg a kapcsoló szekrény előtt. Szünet nélkül hullnak alá a hívást jelző lapocskák, kattognak a kapcsoló- dugattyuk, állandó a hallózás és szüntelenül felhangzik a kérdő szó: — Beszélnek? A türelmetlen telefonálóknak kellene látni ezt az idegölő-munkát, akkor talán kevesebb volna a méltatlankodás amiatt, hogy a telefonos kisasszony egyszerre nem tud tízfelé is figyelni.”
A kisasszonyokat segítette, amikor a postapalotába 1931. szeptemberében új telefonközpontot adtak át, így a hívások minősége is javult. A korszerűnek számító elosztó falról egy fotográfia is fennmaradt Juhász Miklósné Ujlaky Margitnak köszönhetően, akinek nagyapja, Grész János volt a kaszaházi malom egykori tulajdonosa Leányai dolgozó nőként keresték kenyerüket, Elza akadémiát végzett zenetanár, Malvin tanítónő, Irma a polgári iskola igazgatója volt, míg Ilona a postán dolgozott.
