„A meccsek ideje alatt nem vagyok több tizenegy évesnél. Nem mondom, hogy a futball öl, butít és nyomorba dönt, de hogy miatta maradtam vissza a fejlődésben, az biztos.” Nick Hornbyt citálom, bár – ha magamra vetítem az idézetet – pontosítanom kell: „A Zete-meccsek alatt…”.
Az albumok lapozgatása közben az én történetem, a közös történetünk (értsd: ZTE és jómagam) jutott eszembe, ami valamikor a nyolcvanas évek közepén kezdődött.
1986-ban, a mexikói vébé után már biztosan kimentem a Somogyi-Bacsó térre (ma már Október 6. tér). A családi legendárium ugyan nem jegyzi fel, de él bennem egy elmosódott kép, hogy a stadion északi lelátóján állok, apám kezét fogom, körülöttem szotyi- és tökmaghéjszőnyeg, sör- és bagószagú férfiak, akik fülükhöz zsebrádiót szorítanak, és folyamatosan káromkodnak. Ha ez igaz is, akkor legfennebb 1981-ben lehetett…
Nem is az évszám a lényeg, hanem az, hogy rögtön az első meccs, az átélt hangulat elvarázsolt, beszippantott. Ott maradtam, ott ragadtam évtizedekre.
A kilencvenes évek közepén volt két olyan szezon (zsinórban hatvan mérkőzés!), hogy nem hagytam ki egy meccset sem. Akik igazán ismernek, jól tudják, hogy én valójában (most coming out következik!) nem is a focit szeretem, hanem a Zetét (oké, még a magyar válogatottat, a Liverpoolt, a Fradit, a Sopront és a Lendvát, de tényleg ennyi). A futballeredmények érdekelnek, a statisztikák, a labdarúgás története, a lelátók népe, a pálya széle, a tribünök árnyéka – tisztelet Mándy Ivánnak. Vehemens ifjúként napokig bosszankodtam egy vereség után, búskomorságomat csak a közeledő hétvége, egy újabb győzelem reménye oldotta fel. Az életem szerves része a ZTE, és az is marad örökké, még akkor is, ha – jelen sorok írásakor – be kell vallanom, hogy két hónapja nem voltam a stadionban, törzshelyemen, az Armada, az Ultras Zalaegerszeg szektorában, a nyugati kanyarban. Igen, az utóbbi években megritkult – nem a lelkesedésem – a jelenlétem, de minden meccset megnézek az online térben, követem az eseményeket. Ha kikapunk, már nem dőlök a kardomba, nem futok a Zalának, még a Válickának sem, de a mai napig nehezen emésztem meg a vereségeket.
Idén 100 éves a Zalaegerszegi Torna Egylet. Kisgyerekként úgy néztem eme patinás klub legendáira, mint igazi hősökre. Az évek során egyre több, nagy játékossal kerültem személyes kapcsolatba is. Bevallom, eleinte féltem ezektől a találkozásoktól, na nem a személyüktől, hanem attól, hogy elvész a varázs, ha kezet rázunk, együtt sörözünk. (Valahogy így volt ezzel Nádas Péter. Csak ő a magyar irodalom nagy alakjaitól tartott tisztes távolságot, hogy fennmaradjon a misztikum, a távoli rajongás. Kivéve – persze – Mészöly Miklóst, vele barátság szövődött, de például Déryvel már nem. Elkalandoztam, bocsáss meg, Kedves Olvasó!) Büszke vagyok rá, hogy megismerhettem Soós Istvánt, Czigány Csabát, Kocsárdi Gergelyt, Lendvai Miklóst, Sebők Józsefet és még sok nagyszerű labdarúgót. Büszke vagyok arra, hogy Zete-szurkoló vagyok! Isten éltessen, szeretett klubom!
Balaton László
