Gyerekkorunkból sok könyvet őrzünk. Ezek között vannak a régi emlékkönyvek is. Mindenkinek volt, majdnem mindenkinek. Ezeket a díszes kis – sokszor lakattal záródó – könyvecskéket izgatottan vittük be az iskolába és adtuk oda legjobb barátnőnknek, osztálytársainknak. Még nagyobb volt az izgalom, amikor visszakaptuk és lapozgatva kerestük, hova rajzolt és írt a barátunk.
Ma is nagyon megható ezeket a könyveket végiglapozni, felidézni az elmúlt időket, sokszor személyes sorsok, történetek is kibontakoznak az oldalakon. Egy korszak története. A barátság kézzel fogható jelei voltak ezek a könyvecskék.
Volt, aki rajzolt, volt, aki a kedves szöveget írt, mindenesetre nagy megtiszteltetés volt, ha megkaptuk, nem illett elkapkodni, gyöngybetűkkel kellett leírni a kis verssorokat és a legszebb rajztudást elővenni, amiből néha igazi kis művészeti alkotások születtek, néha csak másolások, kopírozások. A legjobb barátnőnknek a leghosszabb, legszebb verset illett írni. Néha szamárfület hajtogattunk a lap szélére és hatalmas betűkkel ráírtuk: TITOK, ami alatt aztán ott volt a vicces dorgálás: „Nem látod, te piszok, hogy ez egy titok?”
A Göcseji Múzeum is őriz jó néhány emlékkönyvet, egészen korai időkből is. Az iskolás kislányok között korábban is divat volt ezeknek a barátságkönyveknek a hagyománya. A kis méretű könyvek borítója is díszes, sokszor különböző textilanyagokkal, plüssel bevonva. Az oldalakon az osztálytársak, barátok kedves üzenetei, versidézetek, szövegek, emlékek. Gyakoriak a színes rajzok, virágok. Az emlékkönyvek tulajdonosai általában lányok voltak, közöttük volt népszerű ez a hagyomány, de a múzeum gyűjteményében van egy bizonyos Gábor tulajdonában álló emlékkönyv. Az első oldal tanúsága szerint 1968 karácsonyán kapta a kedves kis ajándékot a szüleitől, amit aztán a barátai megtöltöttek a korban népszerű mesehősök rajzaival, vicces írásokkal.
Önnek, kedves Olvasó, volt ilyen emlékkönyve?
