A legyező reneszánszát éli, ismét felfedeztük ezt a nőies kelléket, ami csupa báj, és nem utolsósorban hűsítésre szolgál a nyári forróságban. Bevallom, nem bírtam ki, amikor néhány évvel ezelőtt Velencében jártam, hogy ne vásároljak az egyik kalapszalonban egy legyezőt. Mit egyet! Mivel nehéz volt a választás a színes kínálatban, választott a kislányom is, és ajándékba anyukámnak is hoztam egyet. Három elegáns legyezővel léptünk ki a kalapostól.
A Göcseji Múzeum képző- és iparművészeti raktárában is őrzünk néhányat a mutatós tárgyakból. Évekkel ezelőtt a báli szezon idején a 19. század végéről származó strucctollasat választottuk a hónap műtárgyának. Régi idők mesés világába kalauzol el minket a műtárgy, még akkor is, ha a tollai hiányosak. Pompázatos látványa feledteti velünk ezt a kis hibát.
A fekete strucctollas legyezőnek sötétbarna márványos mintázatú celluloid küllők adják a vázát, amiket sötétbarna vékony szalaggal fontak össze. A végén két kis fém szegeccsel felerősített mozgatható fül látható, erre kötötték a fekete fonálból sodrott szárat a három szálból fonott karikával, és a selyemfonalból készített bojttal. A legyező Keszthelyről került a gyűjteményünkbe.
Általánosságban elmondhatók, hogy a régi legyezők károsodásai közé tartoznak, hogy a küllők fa- és csontrészei deformálódnak, eltörnek, hiányossá válnak. A fém, leggyakrabban réz, ezüst- és aranyozott flitterek, acéllapocskák, ezüst és aranyozott fóliák megsötétednek, korrodálódnak; a textil rész az anyag öregedése folytán veszít szerkezeti víztartalmából és egyre törékenyebbé válik, ahogy tollas változatai is. Gondos őrzésük és tárolásuk mikéntje azért is fontos, mert restaurálásuk rendkívül összetett és nagy szakmai tudást, nem utolsósorban rengeteg időt igényel.
Egy kis legyező-történelem
Az első ismert strucctollas legyezőt Kr.e. 1370-ből való egyiptomi sírleletből származik. Európában a korai középkorban egyházi, liturgikus célokra használták, de kétségtelen, Itáliának köszönhetjük, hogy ez az „édes kis semmiség” a kontinensen elterjedt. A reneszánsz hozta divatba a négyszögű, zászlóforma és kör alakú, festett legyezőt tükörrel a közepén, strucc- és pávatollal keretezve. A 16-17. század fordulóján Medici Mária honosította meg Franciaországban, ekkor az előkelő hölgyek aranyzsinóron viselték a drága övükön. A Versailles-i udvarban a legyezővel az etikett is foglalkozott, az udvarhölgyek csak a királynő jelenlétében nyithatták ki e közkedvelt kelléküket, sőt nagyszerű kommunikációs kellék volt! Párizsban a rokokó idején a legyezőnek fontos szerep jutott a kapcsolatok udvarló fázisában is, ugyanis kiválóan lehetett vele üzenni a hódolónak. Jelentőségének csúcspontját a 18-19. században érte el, amikor a női öltözködés díszes kelléke lett. A legyező a polgárság köreiben is elterjedt, és a báli ruha kiegészítőjeként, modern változata a nyári kánikulában máig megjelenik.
