A dunántúli pásztorok szívesen használtak szaruból készített sótartót, mert a tarisznyájukban kis helyet foglalt el, a só pedig nem nedvesedett meg benne.
A lapított formát úgy érték el, hogy a szarvasmarha szarvából lefűrészelt gyűrűt forró vízben puhára főzték, majd ráhúzták egy fából faragott nyolcszögletű formára és megszárították rajta. Így járt el a híres fafaragó juhász, Bencsik János is az 1890-es években: a sótartó talpát és fedelét meggyszínűre pácolt keményfából készítette el, lapjait karcolt és spanyolozott, valamint választóvízzel – az ezüstöt oldó salétromsavval – sárgított képekkel díszítette.
Az ábrázolásokon szereplő puskát viselő, szélesgatyás, zsinórozott dolmányú, pörgekalapos betyárok és a kontyos, sokszoknyás, nyakláncot viselő nőket ölelő betyár alakja pontos megfigyeléseken alapuló, finom kidolgozásról árulkodik.
A sótartó két oldalán látható ágaskodó oroszlán Bencsik János juhász munkáinak jellegzetes motívuma,
a pásztormunkák között azonban kuriózumnak számít.
