A göcseji nép azokat a kalapács, véső vagy szekerce alakú köveket, amelyeket szántás, ásás alkalmával a földben talált, mennykőnek nevezte, mivel azt tartotta, hogy azok a nagy dörgéssel járó villámcsapáskor kerülnek a földbe, majd hét évvel később a föld felszínére jutnak. Ezek valójában az újkőkorból (neolitikumból) származó csiszolt kőeszközök maradványai voltak.
A mennykövet nem csak alakjáról ismerték fel – Göcsejben mintegy 16 különböző mennykövet tartottak számon: tüzes, láncos, szekercés, kénköves, likas… –, de minden kétséget kizáró módon is megbizonyosodtak róla: ha az égő kemencébe dobott kőre kötött madzag nem égett le, minden bizonnyal mennykővel volt dolguk. A mennykövet otthon gondosan feltették a mestergerendára vagy a padlásra, hogy elhárítsák a villámcsapást a háztól. Orvoslásra is használták: meggyógyították vele a fájós fogat vagy a tehén tőgyét, karácsonykor pedig a mágikus erejű asztalra helyezték, hogy „gyógyító erőt vegyen magába,” sőt marhakereskedők a tarisznyájukba téve magukkal vitték a vásárba, hogy sikerrel járjanak.
Ezt a mennykövet az ajándékozó, Rózsás József édesapja kapta gyerekkorában ajándékba egy pásztortól Esztergályhorvátiban.
