1987 februárjának elején Nagy Betti kolléganőm riadt arccal nyitott be az irodámba. „Hallottad, hogy meghalt a Gácsi?” – kérdezte. Alig akartam elhinni. Az előző évben többször is jártam nála, jó erőben volt, tréfálkozott, beszélgettünk, több alkotását meg is vásároltam a múzeum számára, köztük a Cégem reklámja című rézkarcot is. És most örökre elment.
Gácsi Mihály
Az akkor már Munkácsy-díjas Gácsi Mihály 1976-ban költözött Zalaegerszegre, ez a rézkarc – talán egy kicsit önmaga ajánlásaként is – három évvel korábban, még Szolnokon készült. Itt nem a kíméletlen korrajzot nyújtó és az elembertelenedő jövő miatt érzett aggodalmát kifejező linómetszeteinek egyszerre humoros és drámai hangján szólal meg, hanem könnyed szarkazmussal önmagát mutatja be. Arcvonásait a lapon öt helyen is felismerhetjük.
Megtudjuk, hogy a düledező bódéban lévő grafikai műhelyében rézkarcokat készít, órát és ex libriseket gyűjt, olykor pipázik, emellett – íme az önirónia – a korhelykedést sem veti meg. A bódé melletti emeletes ház nyitott ablakaiban látható sírdogáló, verekedő, nosztalgiázó, pucérkodó, zsörtölődő figurák a művész élénk anekdotázó hajlamáról tanúskodnak.
A rézkarc utolsó simítása
A rézkarc egy későbbi, nem sokkal a művész halála előtt, 1986-ban készült változatára még egy nyitott ablak került, benne egy vigyorgó, Playboy újságot böngésző figurával. Gácsi finom humorral tart tükröt önmaga és embertársai elé: véleményt mond, de ennek élét ugyanakkor könnyed empátiával el is tompítja.
