Jó ómen vagy – vetette oda hozzám a második héten, előhúzva egy fibulát, majd folytatta. A fémkeresős találta, aki aznap nálunk járt. Nem értettem, honnan hozta, mit keres nála? Álltam tovább értetlenül.
Egyébként sem találtam a helyem több éves kutatómunka és majd’ három év szülési szabadság után közvetlenül. Nálunk találta. Volt több nagyobb, négyzetes folt, egy a házak foltjai közül. Azt hittem, vicc. Az akkor egy kora népvándorlás kori ház?!
Értelmet nyert az ittlétem. Tudtam. Mindig is tudtam, hogy kell itt lennie népvándorlás kor nyomának.
A lelőhelyek, amelyeket ásunk, a szokásos sorrendet követik: újkőkor, rézkor, bronzkor, vaskor, római kor, Árpád-kor és késő középkor. Engem leginkább a római kor és az Árpád-kor közti gap szokott bosszantani. És akkor ott áll előttem egy Léva–Perse (Levice–Prša) típusú fibulával a kezében. Ez igazából csak egy egyszerű, öntött rézötvözet. Se nem arany, se nem ezüst, se nem ékkőberakásos, se nem párban, se nem sírból.
Mégis…madarat lehetett volna fogatni velem. Ugyanis, ilyen fibula nemigen akad a Dunántúlon, inkább a Duna mentén, s főleg a Dunától északra és keletre fordul elő. Nekem egyébként pont van egy ilyen fibulám, amelyet sok évvel ezelőtt Cziráki Viktor készített Regölyben kísérleti régészeti szempontból (aki találkozik vele mostanában, adja át neki üdvözletemet). A korábbi kutatásaim során több hazai Léva–Perse típusú fibula fordult meg már a kezem (vagy a mikroszkóp) alatt. De ahogy ott álltunk 2022 nyarán Sármelléken, és felfogtam, hogy ez a fibula most tényleg itt van, valaki valamiért a Kr. u. 5. században itt hagyhatta, és több mint 1500 év után megtaláltuk…az az érzés leírhatatlan.
