Ez a nagyméretű, 84 x 84 cm-es fehérhímzéses fejkendő az 1880-as években Zalaapátiban készült és 1960-ban került a Göcseji Múzeum néprajzi gyűjteményébe. A díszes fejkendőket vasárnap a templomba és ünnepi alkalmakkor vették fel az asszonyok. Hajukat kontyba tekerve viselték, amit kasmír vagy selyem lekötővel fedtek. Akinek kisebb volt a kontya, keménypapírt tekert még köré. A lekötőt elöl nem kötötték meg, csak hátul egy brosstűvel tűzték össze. Azt szerették, ha az erre felkötött, kikeményített fejkendő bokrosan állt. A fiatal menyecskék rózsaszín szalagot is kötöttek a hátrakötőjükre.
A kendőnek volt egy díszes és egy kevésbé díszes sarka is: nagyobb ünnepen a szebbik, évközi vasárnapokon pedig az egyszerűbb sarkára hajtva viselték. Azért varrták kétféle széllel, hogy úgy nézzen ki, mintha két fejrevalója volna, egyszer egyik, másszor másik sarka látszódjon. A fejkendőhöz hasonló hímzésű vállkendőt is terítettek még magukra.
A Zala megyei népi hímzések közül az egyik legjellegzetesebb a fehérhímzés, amely megtalálható a párnavégeken, vállkendőkön, kézbevaló kendőkön, férfi és női ingeken. A Dunántúlon főleg jegyingeket és kézbevaló kendőket díszítettek vele.
Mintáikat a lányok szabadkézzel rajzolták maguknak vagy „lereszelték”, „ledörgölték” egymás munkájáról. Voltak híres jelölőasszonyok – hímző specialisták –, akik szívességből, csekély ellenszolgáltatásért megírták a vásznat puha ceruzával, és tanácsot is adtak a kihímzéséhez, gazdag mintakincsüket pedig rajzoskönyvekben, papirosokon gyűjtögették össze. A mintákat ütőfával is előnyomták és szokatlanul kevés öltésfajtával: lyukhímzéssel, hurok-, szár- és előöltéssel hímezték ki. Mintakincsük laposöltéses leveles ágakból, virágkompozíciókból és lyukhímzéses hullámos motívumokból áll, a hímzések széleit pedig gyakran rojt vagy csipke díszíti.
