Egerszeg első írásos említése 1247-ből származik, alapítása azonban bizonyosan korábbi időpontban történt. A város 1390-től 1777-ig a veszprémi püspök birtoka, akinek rezidenciája a mai törvényszék helyén állt. A török terjeszkedés hatására, I. Ferdinánd 1546-ban kelt rendelkezésében előírta a város megerődítését, mely Kanizsa 1600-as eleste után rövid időn belül az új végvári lánc legfontosabb tagjává vált. A vár 1664-ben ostrom nélkül török kézre került, majd a vasvári békét követően ismét hadiesemények nélkül került vissza magyar kézre.
Egerszeg 17. századi végvárvárosa egy kisebb – a korabeli püspöki rezidencia körül kialakított – belső várból és a köré épített külső várból állt. A négy sarokbástyás, palánkfallal és várárokkal övezett terület a Batthyány út és a Piac tér között terült el, keletről a Válicka, északról a Zala, nyugatról a Vizsla patak védte.
A végvárvárost egy kőkapun át, déli irányból lehetett megközelíteni; magába a várba a várárkon átívelő hídon, a kettős kapuművön keresztül lehetett bejutni. Az egerszegi várat és környezetét bemutató ábrázolások közül kettő maradt fent a 17. századból; Johann Le Dentu császári festő és hadmérnök várrajza, valamint Jacob von Holst ezredes léptékkel ellátott alaprajza.
Az egykori erődítményben végzett első régészeti feltárásra a 20. század második feléig kellett várni. A kutatásnak az 1990-es évek végén megindult jelentős építkezések adtak lendületet, ekkor váltak ismertté a vár falszakaszai, a Batthyány út és a Budai Nagy Antal utca sarkánál a külső vár félköríves kialakítású északkeleti bástyája, és a Piac téren a könyvtár épülete mögött a délnyugati úgynevezett óolasz bástya.
A Mindszenthyneum helyén végzett régészeti feltáráson a vár keleti oldalán az erődítés szerkezetét, a paliszádfalat, a várárkot, valamint a várfalon belül található település területét kutatták. Legutóbb a Mérleg téren zajló építkezés során került felszínre az erősség harmadik északnyugati bástyája. Az itt látható ágyúcső maradvány a Mindszenthyneum, az ágyúgolyó pedig a Mérleg téri feltáráson került napvilágra. Érdekesség, hogy a korszakban a tüzérek jórészt külföldiek, németek voltak, magyar csak elvétve akadt köztük, akkoriban még nem tüzérnek, hanem pattantyúsnak nevezték őket.
Az ágyú neve a középkorban még bombarda volt, a török korban azonban már taracknak nevezik. Egy várban általában több hasonló ágyúcső is helyet kapott, ezért azokat már öntéskor saját névvel látták el, ez lehetett ábra, vagy felirat. Az ágyúkon leggyakrabban állatnevek szerepeltek pl. tigris, oroszlán, medve, vagy madarak nevei pl. kakas, bagoly, fülemüle, sólyom stb., azonban előfordulnak egyéb a mai fülnek meglepő elnevezések is pl. sípos, dobos, vadleány, szűzleány, kisbaba és angyal. Előfordult az is, hogy az öntés helyéről kapta az ágyú a nevét pl. szepesi vagy morvai. Találkozhatunk az ágyúk nevei között vármegyék címerével, de Zrínyi Miklós például a család jelmondatát: „Bona sors nihil aliud” magyarul „Jó szerencse semmi más” vagy „Ne bántsd a magyart” feliratot vésette ágyúira.
Elnevezhették ágyúikat űrméretük alapján is, azaz, hogy milyen súlyú golyót lőttek ki belőle. Az egerszegi ágyúk közül egy sem maradt ránk, de a fentebb leírtak alapján elképzelhetjük, hogy milyen néven emlegethették őket.
