Van valami egészen különös érzés abban, amikor az ember saját kezével először emel ki a földből valamit, ami évszázadokon át rejtőzött a talajban. Nem aranykincs, nem drágakő – hanem csupán agyag, korom, tégla. És mégis: számomra ezek a középkori téglaégető kemencék a legértékesebb leletek közé tartoznak, amiket valaha feltártam.
2017 őszén, amikor a leendő Mindszentyneum helyén megkezdtük a megelőző feltárást, még nem sejtettük, hogy néhány hónapon belül Zalaegerszeg középkori múltjának egyik legizgalmasabb fejezete tárul fel előttünk. A palánkvár egykori területén, a modern, újkori és török kori városrétegek alatt négy középkori téglaégető kemencét azonosítottunk – kettőt közülük olyan jó állapotban, hogy ma már a Mindszentyneumban, kiállítási tárgyként láthatók.
A középkorban, ha valaki tartós, erős épületet akart – udvarházat, templomot, várat –, kőből építkezett, ha volt rá lehetősége. Zalában azonban csak a Keszthelyi-hegység környékén volt elérhető kőbánya, a megye agyagos dombjain sokkal inkább a téglaépítés terjedt el. Ehhez viszont helyben kellett megtermelni az építőanyagot: agyagkitermeléssel, téglavetéssel, majd égetéssel. A kemencéket rendszerint a tervezett építkezés közelében, ideiglenes jelleggel építették, és csak addig használták, amíg a szükséges téglamennyiség elkészült.
A feltárt kemencék a veszprémi püspök nagyszabású építkezéseihez köthetők, melyek azután indultak meg, hogy 1394-ben Egerszeg a püspöki uradalom fennhatósága alá került. Ekkor épült át gótikus stílusban a középkori plébániatemplom, és ekkor emelték a püspöki udvarházat is, amely a mai Törvényszék telkén állt egykor.
A két kivételes állapotban előkerült téglaégető kemencét örökségvédelmi szempontból is kiemelkedő értékűnek minősítették. Eredetileg helyben szerettük volna megőrizni őket, ám a magas talajvízszint és a közelgő építkezés miatt ez idővel lehetetlenné vált: a kemencék közvetlen veszélybe kerültek. A Zala Megyei Kormányhivatal hozzájárulásával, a Göcseji Múzeum szakmai irányításával megkezdődött valami egészen különleges – és számomra addig ismeretlen – feladat: középkori kemencék darabokra szeletelt kiemelése és biztonságos elszállítása.
A kemencék éveken át egy múzeumi raktárban pihentek. Száradtak, lélegeztek, majd stabilizáltuk őket. A restaurátorok türelmes munkájának hála 2021-ben újra életre keltek – darabról darabra újra összeálltak; a Mindszentyneumban ma úgy láthatók, mintha sosem mozdultak volna el a helyükről.
Ehhez a munkához nemcsak szaktudás és kitartás kellett, hanem egy maréknyi elszánt, elhivatott ember is, akik hittek abban, hogy amit a föld rejt, annak újra helye van a város szívében. És amikor ma belépek a kiállítótérbe, pontosan tudom: ez nemcsak régészeti munka volt, hanem személyes történet is.
