Hetés a Göcsejjel délről, délnyugatról szomszédos néprajzi kistáj, nagyjából a Kebele patak és a Mura közötti területet foglalja magába. A különböző – tudományos és helyi – területfelfogás szerint öt-hét, de akár húsz-harminc községből is állhat, amelyeknek nagyobbik része az I. világháborút követően Szlovéniába került. Legjellemzőbb néprajzi sajátossága, külön nyelvjárása mellett, a környező népcsoportoktól és területektől eltérő textilkultúrája.
A falvak határában elsősorban kendert, kisebb mértékben lent is termeltek. Az önellátó paraszti életmód sok és sokféle szövött textíliát igényelt a legdurvább ponyváktól és szalmazsákoktól a jó minőségű, erős háztartási textileken (törülközők, ágy- és asztalnemű, kosárruhák) át egészen az ünnepi viselet különböző finomságú darabjaiig. Kenderből készültek a hétköznapi és a gazdálkodáshoz szükséges textilek, míg a díszes, reprezentatív darabok, valamint az ünnepi viselet anyagát lenből szőtték. A 19-20. század fordulójától pamutot is használtak, a díszítés kizárólag ebből készült.
Hetésben a régi vászonviselet tovább élt, a házivászon használata tovább tartott, mint a szomszédos területeken, így a szövéskultúra is másként alakult az ottaninál. Míg Göcsejben vagy Zala északi területein általában takácsokhoz vitték a megfont fonalat szövetni, addig Hetésben az asszonyok maguk szőtték a különböző vászonféleségeket. A házi szövés egészen az 1960-as évekig gyakorlat volt. Ez a díszítés másoktól különböző módjait hozta magával.
A takács számára a nyüstökbe fűzhető minták voltak hatékonyabban készíthetők, ezért főként ilyeneket használtak. Az így készült textíliák teljes felületükön mintázottak voltak, a minták azonban egyszerűek, ripsz-szerű sorokban követték egymást, színezésük is fehér pamuttal történt, vagy sávoly kötésű mintákkal, tisztán használták a lenfonalat.
Az asszonyok a bonyolult nyüstbefűzést nem használták, talán nem is értettek hozzá, hiszen ezt a folyamatot a takácsok is más képzett mestertől, a 19. század végétől pedig iskolákban tanulták meg. Volt viszont türelmük és idejük a minták kézi felszedéséhez, befűzéséhez. És kedvük is, hiszen maguk és közvetlen rokonságuk számára készültek a mutogatásra szánt díszes darabok.
Ezek a hetési dísztörülközők, paszitos vékaruhák, ünnepi abroszok első pillantásra felismerhetők részint a másokénál sűrűbb és szélesebb díszítősávokról, részint pedig a sajátos mintaszerkesztésről, amely nem, vagy csak kevésbé alkalmazott takács-mintakönyvekben, esetleg szálszámolásos hímzés-mintakönyvekben szeplő elemeket. Gyakran alkalmaznak olyan sorokat, mesterkéket, amelyek vízszintes, hanem cakkos: „tonyocskás”, „tulipános” lezárásúak. A díszítő pamut színe általában sötét meggypiros vagy enyhén lilába hajló sötétbordó. Ez is megkülönbözteti a környék – főként horvát és vend – szőtteseinek világosabb, élénkebb pirosától.
A szövőszék (hetési szóhasználattal fajz vagy faisz) felvetését, a nyüstbefűzést (licsébeszedés) és a mintázást (fölszedést) mindig segítséggel végezték. A mintát külön pálcára (lapickára) kellett szedni, ezt pedig a támogató tette be a megfelelő helyekre szövés közben. Csak a sima, minta nélküli vásznat (parasztot) szőtték egymaguk.
Különleges, másutt nem található fajtája a hetési textileknek a „hosszitörülköző”. Főként lakodalmak alkalmával vőfélykendőnek, vendéghívónak, ünnepi tálak beviteléhez használták, vagy a szobai tálasfogas dísze volt. Ez dúsan felszedett, félbevágott és egymással szembefordított díszruha volt. A mintás szövés feletti kevés helyet sokszor még ki is hímezték, az összefordított részek közé horgolt vagy rececsipkét varrtak. A törülköző két végét is hímzéssel és csomózott rojttal, vagy a szintén csak ezen a vidéken, 1914 körül divatos színes, címert és madarakat ábrázoló horgolt rececsíkkal díszítették.
Marx Mária etnográfus
