Az 1989-es rendszerváltás körüli eufória, a változás iránti vágyra való törekvés az én életemet is új útra terelte. Hirtelen, ha úgy tetszik spontán meghozott döntés vitt a Göcseji Múzeumba, állásinterjúra. Így kezdődött a most már 33 éves szoros kapcsolatom a múltmenekítéssel, és lett végérvényesen a mindennapjaim része.
Korábban megszerzett mérnöki végzettségem, az otthonról hozott gazdasági véna szépen lassan összebarátkozott a múzeumi léttel, műtárgyvédelemmel, annak művészi mélységeivel. Ez az írás az első, valódi kihívásom rövid története.
A restaurátor műhelyhez kapcsolódó kis raktárban várta sorsa jobbra fordulását egy különös felépítésű, leginkább kerékpárhoz hasonlító tárgy. Naponta találkoztunk, volt, hogy útban volt éppen, volt, hogy látszott rajta, engem várt és mesélni akar.
Sohasem rettentettek meg a kihívások, meg fel is vérteződtem a szükséges tudással – legalábbis én így éreztem akkor -, eljött a közelebbi kapcsolat felvételének ideje. Hogy őszinte legyek, együtt tanultuk meg, olykor szenvedtük el a műtárgyrestaurálás mibenlétét. Kétségkívül van, amit – ha újra kezdhetném – másképp csinálnék rajta. De, ehhez a felismeréshez is a velocipéden keresztül vezetett az út. Megtanított a hitelességhez szükséges alapkutatások fontosságára, alázatra, türelemre és kitartásra. Közben én pedig hozzáadott értékkel, a restaurátor szakma mélyebb megismerésével, nem kevés kreativitással, hozzásegítettem, hogy most is szóljon róla egy történet. Ahhoz, hogy az 1879. évi datálású, Angliában készült Hillman & Cooper velocipéd a Göcseji Múzeum állandó kiállításának egyik értékes pontja legyen.
Kedves Velocipéd(em)!
Nekem az élet új kihívásokat adott, ritkán látlak mostanában. De minden alkalom – ilyen ez is – amikor eszembe jutsz, szép emlékeket idéz. Remélem Te is így vagy ezzel!
El nem múló barátsággal,
Varju András
